Bíró Szilvia - Székely Zoltán: Arrabona - Múzeumi Közlemények 49/2. (Győr, 2011)
Recenziók
ARRABONA 2011.49/2. RECENZIÓK vilizációs folyamaton megy keresztül, mint Istók, a mű azonban a felvilágosodás, a ráció és a kultúra diadalaként értelmezi ezt az epizódot, Voltaire A vadember (L’ingénu) című regénye viszont a központban álló „vadember” történetével kultúrakritikát gyakorol, „a felvilágosodás állítólagos racionalizmusának kritikáját nyújtja...” (Gerencsér, 136. o.) Külön érdekességet szolgáltat az írott és a szóbeli hagyomány egymásra hatása. A Hány Istók rege történetszekvenciája fokozatosan terebélyesedett, újabb és újabb elemekkel gazdagodva. Ilyen módon került bele például a szerelmi szál, amely az irodalmi feldolgozások szinte mindegyikében fontos szerephez jut. A motívumok szaporodását részben a kapuvár-környéki szóbeli hagyomány táplálta, ám érdekes módon ennek a folyamatnak a fordítottja is megfigyelhető: a szájról szájra terjedő történetmesélés, a szóbeliség idővel adaptált néhány motívumot az írott, fikciós forrásokból is. Gerencsér Péter azt is vizsgálja a Hány Istók-korpusz ismertetésénél, hogy adott médium, amelyben a történet szerepet kap, milyen szintű nyilvánosságot jelentett, mennyiben szolgálta annak szélesebb közönséghez való eljutását. Amellett tehát, hogy fokról fokra nyomon követi a legenda történeti izmosodását, egyszersmind azt is mérni próbálja, mennyire válhatott közkeletűvé, milyen volt elterjedtsége. E folyamatban fordulópontként értékeli Jókai Mór 1877-ben megjelent, hamisítatlanul romantikus hangvételű regényét, amelyben ugyan nem válik főszereplővé Istók, de hangsúlyos szerepet tölt be a műben. Nem csupán Jókai ismertsége, de a regény népszerűsége is hozzájárult ahhoz, hogy immáron a kor mércéjével mérve a legszélesebb nyilvánossághoz jutott el a hansági vízi ember története (különösen, ha a külföldi kiadásokat is számba vesszük), aminek kettős következménye lett. Egyik oldalon katalizáló szerepet töltött be az irodalmi életben, innentől kezdve ugyanis megszaporodtak az olyan művek, amelyek szereplőjükké tették Hány Istókot, másfelől viszont heves ellenreakciókat váltott ki a témában publikáló szerzők között. Gerencsér szellemes módon Harold Bloom hatás-iszony (anxiety of influence) elmélete felől olvassa a Névtelen várat követő diskurzust, amelynek lényege, hogy a nagyregénnyel „irodalmi apává” váló Jókaihoz képest a későbbi szerzők (freudiánus fogalmakkal operálva) fiúi viszonyba kerültek, és az Oidipusz-komplexus szabályai szerint megpróbáltak szimbolikus apagyilkosságot elkövetni rajta, hogy pozícióját, hatalmát átvehessék. Ez esetünkben annyit tesz, hogy a Hány Istók-sztorihoz nyilvánvalóan irodalmi ambíciókkal közelítő Jókait a történeti hitelesség oldaláról kritizálták, ezzel mintegy irodalmon kívüli szempontokat kérve számon egy műalkotáson. Annyi bizonyos, hogy egy olyan kaliberű szerző műve után, mint Jókai Mór, nem lehetett úgy nyúlni a témához, hogy ne méressék meg általa, ne ahhoz képest értelmeződjön bármely más feldolgozás. A monda ismertségét a századfordulón mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Hány Istók neve egyenesen márkanévvé vált, két élclap (egy kapuvári és egy későbbi, győri kiadású) ezen a néven került ki ugyanis a nyomdából. A társművészetekben is hamar témává vált a hanyi gyermek története. Margittai Rikárd újságíró, 234
