Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 48/1. Ünnepi kötet a 90 éves Barsi Ernő tiszteletére (Győr, 2010)
Tanulmányok - Tóth László: Tisztelgő reminiszcenciák a kilencven éves dr. Barsi Ernőről
TÓTH LÁSZLÓ TISZTELGŐ REMINISZCENCIÁK A KILENCVEN ÉVES DR. BARSI ERNŐRŐL 1990 után Erdélyben is. Az igehirdetéshez az első impulzusokat kántortanító édesapjától kapta, midőn az év bizonyos napjain igehirdetéseket végzett Sály községben, beszédeit féltett kincsként sokáig megőrizte. Barsi Ernő derűs, szuggesztív egyéniség — állapítja meg Bojtor István — rámosolyog a hallgatóra, amivel azonnal jó kontaktust teremt a legegyszerűbb vagy legmagasabb szinten lévő emberekkel. Hangvétele természetes, távol áll tőle a „kenetteljes papos stílus” és a ridegség, egyszerűen, pontosan, világosan fogalmaz. Ahogy Barsi Ernő mondja: „Mit ér az igehirdetésünk, ha azt nem érti meg a gyülekezet nagyobb része?” „Szereti Magyarországot, honfitársait. Tudja, hogy felelős érettük. Látja, hogy az ország fájának hajszálgyökerei a faluból, a népi kultúrából eredeznek.” Végezetül Bojtor megállapítja lelkésztársáról, hogy Barsi Ernő végtelenül szerény egyéniség, „páratlan tudásával, képességével, népszerűségével és hatalmas szorgalmával soha sem dicsekedett”. A kisalföldi tisztelgők között első helyen kell említeni dr. Timaffy László tanárt, országos hírnevű néprajzkutatót, aki immáron 2002-ben elköltözött a földi árnyékvilágból. Barsi Ernő és a Szigetköz címmel értekezett: „Boldog vagyok — írta Timaffy —, hogy minden természeti és emberi szépségre nyitott művész-tanár meggyökeresedésében én is közreműködhettem párhuzamosan folyó életünk során.” Barsi Ernő és Timaffy László volt a kisalföldi tájék folklórjának, néprajzának és honismereti mozgalmának nagy „ikerpárja” az elmúlt évtizedekben. Önzetlenül kedvelték egymást, s ha szükség volt rá egyik a másikat észrevétlenül, mindig kisegítette. Ők ketten a magyar népi hagyományok, a népélet értékes szellemi kincseinek kutatására, gyűjtésére, megőrzésére, a magyar nemzeti műveltségű társadalom szolgálatára szövetkeztek. Timaffy érezte, hogy Barsi Győrbe településével „új színt hoztak a népművelésünkbe”. Feleségével együtt „szíwel-lélekkel járták a Szigetköz falvait, hangversenyeken mutatták meg népünknek népdalaink szépségét a zene lelket nemesítő varázsát.” Barsi Ernő — folytatta Timaffy — a táj népzenéjét gyűjtötte, „a vizek között élő ember hagyományait” kutatta. Ennek a lelkes, kitartó munkának lett az eredménye, a hatalmas összegyűjtött dalanyag, amit a Daloló Szigetköz kötetben adott közre 1971-ben. A győrzámolyi iskola és a falu összefogásával megjelenő kötetben 412 oldalon 323 dal szerepelt Alexay Zoltán fotóival. A szigetközi tájhoz kötődő népdalokat a Fújdogál a szél az Duna felől népdal köré csoportosították. Ezt az ősi dallamvilágot hordozó dalt játssza minden nap délben — zenekari feldolgozásban — a győri városháza toronyórája a város lakóinak és vendégeinek gyönyörűségére. Timaffy fejezetenként osztályozza a Barsi által gyűjtött népdalkincset: Újévi köszöntők, farsangi énekek, a pünkösdölés, aratás, karácsony, húsvéti ünnepkör. Foglalkozás szerint halász, vadász, aranyász, molnár, pásztor, fölműves dalokat. A legarchaikusabbakat Barsi a Felső-Szigetközben gyűjtötte. A halottról szóló dalok és a temetői költészet zárja a szigetközi táj emberének érzéseit kifejező kötetet. Barsi Ernő igazi tanítványa Lanczendorfer Zsuzsanna néprajzkutató, aki mind a kutatásban és gyűjtésben, mind a főiskolai katedrán követte mesterét. A szerző Gyermekfolklórt kutató Barsi Ernő címmel emlékezett. A Kisalföld gazdag a gyermekfolklór emlékeiben, ezek azonban felderítetlenek maradtak mindaddig, amíg Barsi Ernő nem költözött Győrbe. Tanári munkája mellett — írja a tanítvány — hozzákezdett a Nyugat-Dunántúl népdalkincsének és gyermekjátékainak a feltárásához. 13
