Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közelmények 46/2. (Győr, 2008)
Tanulmányok - Kelemen István: Jobbágy-móringlevelek Sopron vármegyéből
ARRABONA 2008. 46/ 2. TANULMÁNYOK Jobbágyokra vonatkozóan csak az utóbbiban találunk rendelkezést: a 85. § b) pontja szerint a jobbágyfeleség törvényes hitbére (jegypénze) 40 forint. A törvényes hitbér részletszabályainak ismertetése jelen forrásközlésnek nem feladata. Az „Ország régi, s helybenhagyott Szokás-törvénye” által szabályozottól eltérő jogintézmény volt az írott hitbér. Frank ezt nevezte kikötött özvegységi jutalomnak, amely a nő javára szólt. Megemlítette emellett, hogy a kor embere a jogintézményre még a vidualitium és a Witthum kifejezéseket is használta. Tárkány Szűcs Ernő szerint a XVIII. századtól nőtt meg a hitbérügyietek száma. A móring, mint szerződéses hitbér szokásjogi úton fejlődött ki. (Tárkány Szűcs 2003, 358.) A móring, mint jogügylet célja az özvegyről való gondoskodás, egzisztenciájának biztosítása volt. A törvényes és írott hitbér közötti fő különbségeket Eckhart Ferenc abban látta, hogy utóbbit csak a szerzett vagyonból lehetett kifizetni, a kifizetéshez nem kellett elhálni a házasságot, mértékének meg kellett haladnia a törvényes hitbért, a rá vonatkozó igény elévülhetett, végül pedig nem terhelte zálogjogilag a hitelezői igények előtt a férj vagyonát. (Eckhart 2000, 307.) A nő mindkét hitbérről élők között és halál esetére (pl. végrendelet) rendelkezhetett; ha testamentum nem maradt utána, a hitbért gyermekei örökölték, azok hiányában pedig oldalági rokonai. A szerzeményi vagyonból rendelt hitbér gyermek hiányában visszaszállt a férjre. A közlésre kerülő megállapodások döntő többsége a móringlevél elnevezést viseli, de találunk közöttük olyanokat is, amelyek házassági egyezésként, házasságbéli vagy házassági kontraktusként, vagy pedig házassági szerződésként határozták meg magukat. Annyi megállapítható, hogy a kor embere nem következetesen alkalmazta az elnevezéseket. A móringszerződés és a házassági szerződés nem azonos egymással, hiszen a házassági szerződésnek csak egyik típusa volt a hitbér-megállapodás. (Tárkány Szűcs 2003, 357.) A házassági szerződések a móringolástól eltérő kérdések szabályozására is kiterjedtek. Példaként hozhatjuk fel az 1837. évi homoki szerződést (35. sz.), amely rendelkezett az eljegyzésről, arról az összegről, amit a vőlegény visz a lányos házhoz, végül a móringról és a kontramóringról is. Az eljegyzés a kézfogó alkalmával történt meg, amikor a házasulandó felek gyűrűt váltottak (20., 30., 35., 39. sz.) és kölcsönösen egybehangzóan kinyilvánították, hogy egymással házasságot kívánnak kötni. (Frank 1845, 170.) A móringról még a házasságkötés előtt állapodtak meg, ezt támasztja alá a szerződő feleknek vőlegényként és menyasszonyként való megjelölése. A jogügylet általában 3 tanú (pl. több alkalommal két kérő és egy kiadó gazda) jelenlétében történt meg, az okiratot emellett aláírta a vőlegény, valamint kontramóring esetén a menyasszony is és általában mindazok, akik az ügyben valamilyen kötelezettséget vállaltak (pl. 27., 36. sz.), vagy kötelezettségvállaláshoz hozzájárulásukat adták (pl. 31., 38. sz.), így főként a szülők és más hozzátartozók. Találunk természetesen több tanúval hitelesített megegyezéseket is (pl. 21., 32., 35., 36. sz.). A legtöbb esetben a szerződésen az azt megfogalmazó és leíró (olykor egyúttal kérőként vagy kiadóként is eljáró) települési jegyző/oskolamester kézjegye is megtalálható. Egy szerződést az elöljáróság hitelesített (16. sz.), közokirat-jelleget adva ezzel a megállapodásnak. A megvizsgált móringszerződések tárgya leggyakrabban készpénz (forint, rajnai forint, váltóforint) volt, de találunk szép számmal példát egyéb ingóságok oda128
