Arrabona - Múzeumi közlemények 43/1. (Győr, 2005)

Tanulmányok - Géber József: Boldogasszony csipkéje, avagy a ménfőcsanaki málnatermesztés százhúsz év, II. rész

GÉBER JÓZSEF MÁLNA TERMESZTÉS GYŐR-MÉNFŐCSANAKON II. RÉSZ megkönnyítette a szedést, mert a 110-120 cm magas felső dróthoz kötözött veszszők magasan hozták a termést. Az ültetés szempontjából a magas termőfal legalább kétméteres sortávolságot igényelt. A szaporítóanyag beszerzésére több lehetőség volt, de mindig a költségek csökkentése volt az irányadó az emberek gondolkodásában. A tanult és a szakszerűségre adó gazdák nem sajnálták a pénzt és a fáradtságot, hogy első osztályú, egészséges alanyokat ültessenek. A többség a termeszteni kívánt fajta szaporítóanyagát a rokoni, szomszédi vagy munkatársi kapcsolatai révén, hol pénzért, hol ingyen vagy más ellenszolgáltatás fejében szerezte be. A felvásárlók saját igényeiknek megfelelő (gurulós málna, lémálna) fajták elterjesztését szorgalmazták, ezért már a szezonban összeírták az igényeket és mire ültetésre került a sor, ingyen vagy némi térítés fejében kiadták a szaporítóanyagot a velük szerződő termelőknek. Az ültetés az előre kigondolt térbeosztás alapján történt. Sorjelölő madzagot húztak ki, hogy egyenesek legyenek a sorok. Ez esztétikai igény is volt, mint a szőlőknél a méterszer méteres tőketávolság és a karók egyenletes magassága: ,jó ránézni" (VII.) mondták. A szépen és rendben tartott ültetvény az embert is megmutatta, aki létrehozta és gondozta. Természetesen ezek mellett a sorok és tövek távolságát a művelési mód és a növények tápanyagfelvételének térigénye határozta meg. A rendszerbe való ültetés a művelés könnyebbségét is szolgálta. Optimális esetben két ember végezte az ültetést. Az egyik a madzag mentén egy ásónyom mélységben kiásta a lyukakat. A másik ember pedig a málnaveszszőt belehelyezte a gödörbe és földdel betakarta, majd jól meggyúrta. A vessző körül így keletkezett kis mélyedés egyben a csapadék összegyűlését és gyökerekhez szivárgását is szolgálta. „Aki sokat űtetett, ekenyomba űtetett. Minden negyedik fordításba belerakták a vesszőket, azt ráfordították a fődet, ászt kész." (XVII.) Ilyen esetben a barázda mutatta a sort, és minden ráfordításnál egyben meg is gyúrták a vesszők tövét. Az elültetett vesszőket vissza kellett vágni a talajtól kb. 10 cm-re, azért, hogy elsősorban ne termést hozzon, hanem az erőt a gyökérzet és az új hajtások fejlesztésébe adja. Az őszi ültetést mindig tavasszal nyírták vissza a sebzés végett, így jobban ellenállt a téli fagyoknak (VIII.). A viszszavágás alapvető fontosságú dolog volt a növény további élete szempontjából. A jól fejlődő gyökérzet biztosította a megfelelő sarjképződést, és a növény ellenálló, regenerálódó képességének is záloga volt. A megéledésnek feltétele volt az egészséges szaporítóanyag és a kedvező időjárás. Az ültetési anyag kiválogatásánál is fontos szempont volt, hogy fiatal sarjak legyenek, rendelkezzenek jó bojtos gyökérzettel és hajtásrügy-kezdeménnyel. Következő év őszén végezték el az elpusztult tövek pótlását. A málnaültetés munkálatainak többsége férfimunka volt, a nők elsősorban a szaporítóanyag osztályozását, előkészítését és az ültetést, a hajtások visszanyírását végezték, valamint a kapálásból is kivették részüket. A málna kétéves koráig - amíg a málnabokor még nem foglalt el minden helyet: „ugye a málna nem éli még a földet" -, köztes növényeket ültettek a sorok közé. Ilyen lehetett a borsó, újkrumpli, paradicsom, sárgarépa, petrezselyem, bab, takarmányrépa. „Egy sor borsót közéje, olyan szép borsó soha sincsen. Mer tudod, levegőzik jobbrul-balrul. Nem borul össze. Régen is úgy vót, mikor ott a hegyen azt a négyszáz ölet űtettem. Elvetettem borsóval. Négy zsák borsót vitt el az aszszony a piacra. ...Vetettek közéje ezek csirás krumplit, mer ugye az korán kigyün. Csanakon annak is nagy hagyománya vót, a csiráskrumpinak. Ujkrumpinak adták el, 105