Arrabona - Múzeumi közlemények 36/1-2. - Ajánlva a hetven éves Dr. Domonkos Ottónak (Győr, 1998)

Danter Izabella (Galánta): Adatok a mátyusföldi népi díszítőművészet ornamentikájához

anter Izabella: Adatok a mátyusföldi népi díszítőművészet ornamentikájához A népi díszítőművészet a hagyományos népi kultúra legkedveltebb területei közé tartozik. Az első néprajzi jellegű kutatások is ezzel a problematikával foglalkoztak. Erről a témáról az utóbbi 150 év folyamán egész sor tanulmány látott napvilágot. A népművészet értékeinek felfedezése ugyanis a múlt század közepétől kezdődően összefonódott a világ- és országos kiállításokkal, s ezeken keresztül egvre nagyobb érdeklődés mutatkozott a háziipar és annak művészi szintű termékei iránt. Szinte ezzel egyidőben alakult ki a kutatási irány is, amely a népi iparművészeti tárgyakon és az ún. népi környezetben - a mindennapi élet folyamán - alkalmazott eszközökön található díszítőelemek eredetével, jelentésével és ábrázolásmódjával foglalkozott. Mátyusföld hagyományos népi kultúrája ezidáig csak részlegesen felkutatott. Népművészetének gazdagságával néhány tanulmány erejéig ismerkedhetünk meg. Századunk első felében Thain János foglalkozott Érsekújvár és tágabb környezete népművészeti alkotásainak dokumentálásával és megörökítésével: elsősorban a fafaragás és az ötvösmunkák díszítőművészetét tanulmányozta. Galánta és környéke népművészetének rövid ismertetőjét Mórocz Károly könyvében olvashatjuk. Az 1969-ben létrehozott Galántai Honismereti Múzeum néprajzi gyűjteményét szép számban gazdagítják olyan tárgyak, amelyek a hagyományos népi díszítőművészet hordozói. Nem véletlen, hogy 1971-ben a múzeum első nagyszabású kiállítása éppen e vidék művészetét mutatta be. A múzeum látogatói a következő évek során is további időszaki kiállításokon ismerkedhettek meg a régió hagyományos és kortárs népművészetével. Mivel a tárgyakról a múzeumi gyűjteménybe kerülésük során alapos dokumentáció nem készült, ezért a rajtuk található díszítmények szimbolikájáról, helyi jellegű adatot csak elenyészően keveset tudunk. írásunk célja: a gyűjteményben található kiválasztott tárgyi anyagon keresztül leggyakoribb motívum, a virágtő néhány variánsának bemutatása. „Népművészet és virág fogalma szinte elválaszthatatlan" - állapítja meg Kresz Mária. Szélesebb körben a reneszánsz idején vált közkeletűvé ez a növényi ornamentika Magyarországon (virágos reneszánsz). A galántai múzeum néprajzi gyűjteménye ,,szép tárgyainak" díszítésében vitathatatlanul a leggyakoribb díszítőelem a virág, s annak varázslatos variánsai virágtőből kiindulva. A néphit szerint a virág az életet, a szeretetet, a szerelmet jelképezi. „A magyar parasztházakba a virágtöves díszítmény a városi ipar termékeivel, pl. cserépedényeken, kályhacsempéken, hímzett bőrruhákon, asztalos munkákon került be a 16-1 7. század folyamán. Paraszti faragásokon a 18. század második felében jelent meg, majd a 1 9. században lett általános." A virágtő motívum általánosan ismert alkotó elemei a merev, ill. S-alakú 3-5 oldalágnak középtengelyre való arányos elrendezése. Nem törvényszerű, de gyakran előfordul, hogy különböző alakú tartó edényből szív, esetleg makk alakból indul ki a virágdíszítmény. A virágalakzatok a legkülönbözőbbek lehetnek: rózsa, szekfű, tulipán, gránátalma és más virágok. Néhány esetben állatalakokkal (leginkább madár) egészülnek ki. Az egyes ornamensek szimbolikájukat tekintve rokon vonásokat mutatnak. Korábbi etnológiai kutatásokból tudjuk, hogy a madáralak szintén az élet jelképeként ismert. ARRABONA •&• 36/1-2.