Arrabona - Múzeumi közlemények 18. (Győr, 1976)
Domonkos O.: Magyarországi festőcéhek (II.)
összefoglalás A magyarországi festőcéhek alakulásuktól kezdve a három nagy központhoz igazodtak. Bécs céheinek hatásköre egyik-másik iparág, így a festők esetében is, félországnyi művelőire terjedt ki. A prágai főcéh egész Csehország festőit vonta szervezetébe. A boroszlói pedig a textiliparában és festőmesterségben híres központban, a vándorlások egyik fontos állomása. Itt a festőlegényeknek már a 17. században külön szabályzata volt, a céhnek nagy a tekintélye a környező országokban, így Magyarországon is. A céhalakítási előkészületek mindig e három céh valamelyikének céhlevélmásolatának, véleményének kikérésével kezdődtek. A kapott szabályzatokban is lényegében ezeknek a jogait élvezhetik a magyarországiak is, természetesen kisebb vonzáskörzettel. A 18. század közepén megjelenő, illetve gyorsabb ütemben terjedő, ún. Porcellandruck kisajátítása azonban privilégiumba rögzítve már nem sikerül a házai festőcéheknek. A festendő anyagok köre kiterjedt a gyapjú- és vászonszövetekre, gyapjú-, len- és pamutfonalakra, máshol a selyemre is. A durvább és finomabb anyagok a helyi igényeknek megfelelően, a divat változásától függően vannak jelen az egyes műhelyekben. A színes kelmék festése részben a helyi vászonszövés termékeiből, másrészt a külföldről, cseh, morva és sziléziai kézműves takácsok, majd manufaktúrák, gyárak készítményeiből, behozott anyagokból tevődött öszsze. A festőiparon belüli specializálódás olyan műhelyeket hozhatott létre, amelyben pl. csak selyemfestés folyt, de szervezetileg mégis a Schön- und Schwarzfärber céhbe tartozott a mester, mert önálló Seidenfärber céh nem létezett. A Kunst-, Schön- und Schwarzfärber megnevezés csak a 19. században fordul elő, ami azonban már a céhek bomlásának időszaka. A hideg kipás, indigócsávás, rezerv eljárással készült termékek divatja a műhelyek gyors szaporodását eredményezte Európa-szerte. A céhen kívüli gyakorlását a bécsiek 1708-ban egyezményben tiltatták el a vászonnyomóknak. A prágaiak külön a csehországi királyi kormányzóság rendeletével biztosították a maguk számára a kékfestés kiváltságát. Erre törekedtek a pozsonyiak (1780), a késmárkiak (1796) és a soproniak (1839) is céhlevéltervezeteikben, bővítési kísérleteikben. Láttuk, hogy míg Pozsony és Késmárk város tanácsa támogatta a festők ilyen irányú kérelmét, mint az adózó polgárok között kiemelkedő jövedelmű iparosok kívánságát, addig a soproni tanács a 4—5 mester érdekét a szabadabb iparűzés és a közönség érdekei mögé helyezte és a kérelmet elutasította. Az első kettőé pedig a Helytartótanács ellenállása miatt nem juthatott érvényre. — A besztercebányai festők pedig nemcsak a valóban konkurrenciát jelentő vászonnyomókat tartották veszélyes ellenfélnek, hanem a saját fonalaikat indigóval festő takácsokat is. A város tanácsa azonban méltányosan, a más iparágakhoz hasonlóan engedélyezte a saját munkájukhoz szükséges fonalak festését. A pozsonyiak peréből jól kirajzolódott a vászonnyomók (Leinwanddrucker), olaj nyomók (Oel- und Wasserdrucker) és a kékfestők (Porcellandrucker — Impressura colorata — Blau-Farbdruck) eljárásai közötti különbség. A pozsonyiak ugyan maguknak vindikálják az érdemet az új eljárás meghonosításáért, de tudjuk, hogy velük egyidőben gyakorolták ezt már Sopronban, Besztercebányán és nyilván máshol is. A Habsburg-birodalom területéről nagy számban érkező vándorlegények jó pénzért átadták mesterüknek azokat a recepteket, 72