Arrabona - Múzeumi közlemények 13. (Győr, 1971)

Timaffy L.: Aratóbanda Dunaszentpálon

Másnap hajnalban ugyanúgy kezdődött a munka. Ha „lefogyott a tábla", az intéző megmondta, melyikre menjenek, hol folytassák az aratást a gabona érése szerint. Hogy meddig tartott? — Az az időjárástól függött, és attól, „mikor mennyi gabona vót". A rossz idő, hosszú esőzés feltartotta őket. „Szóganyugvás, heteseső" — mondták ilyenkor és bosszankodtak, hogy nem haladtak. Sokszor egy hónapig is eltartott, mire mindenütt befejezték. Aratás végén mindjárt megkezdődött a cséplés. „A takarulást" az uradalom végeztette a cselédeivel folyamatosan az aratás alatt, s így mikor az befejeződött, az aratóbanda „beállhatott a cséplésbe". Erre a munkára át kellett a bandát szervezni. Rendszerint nagy géppel csépeltek, és szükség volt mind a 24 emberre. Aki akart, ebből a munkából kimaradhatott, de ez ritkán fordult elő. Legfeljebb valamelyik családtagjukkal helyettesíttették magukat. Viszont nem mindenki csépelhetett : csak az, aki a tavaszi munkákat és az aratást is becsületesen végigdolgozta. Aki sokat elmaradt kapáláskor vagy aratáskor, azt nem engedték csépelni. Négyes csapatokba álltak össze, és a bandagazda osztotta be őket munkára. Legfontosabb beosztás a két etetőé volt. Ök eresztették a gép dobjába a felbontott kévéket. Ez veszélyes munka volt, könnyen érhette baleset az etetőt, ha nem vigyázott. Ezért őket nem cserélték, mindig a dobnál maradtak, csak egymást váltották fél- vagy negyednaponként. Amíg az egyik etetett, a másik a .zsákoknál volt, ún. „mónár", és a mázsálást végezte. Az etetőt két kévebontó és négy kévehányó szolgálta ki. A kévehányók sorjában felálltak az asztagra, az első közel a géphez, a többi távolodva. Gyakran húsz méteres is volt az asztag, ezért volt négyükre szükség. Sorba adogatták egymásnak a kévéket, míg a két kévebontó elvágta a kötelet, és az oldott kévét az etetőnek kézre adta. A kicsépelt szalmát hatan rakták kazalba. Köztük legfontosabb a kazalos volt, aki a kazlat építette, öt sem váltották, mindig ebben a beosztásban maradt, mert ehhez a munkához külön szakértelem kellett. Ö rakta, igazgatta a széleket, hogy a kazal egyenes falú legyen, ne púposodjon, ne dőljön, mert nagy szégyen volt az egész bandára is, ha netán összedőlt a szalmakazal. Régen, 1930 előtt az uradalmakban is nyársakon hordták fel a kazalra a szalmát. Ekkor négy nyársoló hordta, egy terítette, s a kazalos építette. 1930 óta már „eleváter" szállította a szalmát. Ennek megfelelően csoportosították át a dolgozókat. A nyársolók felmentek a kazalra, az első az elevátor alá, a többi sorjában a széle felé, és egymásnak „villahegyre adták", így terítették szét a szalmát, vagyis „töltötték a kazlat", míg a kazalos a széleket építette. A pelyvával négyen „vesződtek". Egy állt a „pelyvalikba" vagy „töreklikba", ő volt a „kihúzó". Ketten hordták a töreket, míg a negyedik, „a sánculó" összerakta. A zsákokkal is négyen dolgoztak. Két „mónár" dolga volt a zsákokat a gép „szájához" tenni, s ha megteltek, bekötni, a mázsára rakni. Ezt az egyik „mónár" csinálta. A másik a mázsáról a kocsikra hordta a telt zsákokat. A „pihenős etető", mint „mónár" a mérést végezte. Két vagy három „zsákuló" tartozott még a négyes csoportba, ők a kocsikról a magtárba hordták föl a zsákokat. Végül a bandagazda volt a cséplésnél a „munkavezető", ő irányította és felelős volt a folyamatos munkáért. Nem egyformán volt nehéz minden munkahely. Ezért naponta váltották egymást. Minden csapat felkerült • egyszer az asztagra, a kazalra, megjárta a töreklikat és hordta a zsákokat is. A munka érdekében, ha szükséges volt, az egyes csoportok létszámát változtatták. Ha pl. több volt a szalma, többen kellettek a kazalra, vagy ha „bőven csurgott a gabona", több emberre volt szükség a zsákok mellett. Az átcsoportosítást a bandagazda végezte a szükségnek megfelelően és belátása szerint. 171