Arrabona - Múzeumi közlemények 5. (Győr, 1963)

Czigány Béla: Adatok a Győr megyei hajósmolnárok életéhez

előtt 30—40 méterrel a vasmacskát a vízbe dobták. Utána visszaeveztek a malomhoz és az anyakötelet a házhajóhoz, a csákityukötelet pedig a vőgyhajóhoz kötötték. Miután a kötelek megerősítésével végeztek, a kötelekkel a malmot 'meghúzták annyira, 'hogy a malomnál a lánc lecsúszott, és ezután a malmot nem a lánc, hanem a két kötél tartotta a vasmacskán. Ezután következett a munka nehezebb része. A meglazult lánc végét — csak a vőgyhaj óról — leadták a ladikba. A ladikban ülők pedig a láncot megszedték egészen szegtőre és leakasztották a szegről. Ezután a hajón megeresztették a vasmacskához kötött két kötelet. Az elszabadult és a víz sodrától lefelé hajtott malom a láncot is húzta maga után. Amikor a ladikban észrevették, hogy a malom már húzza a láncot, a ladikba szedett láncot mindaddig engedték utána, amíg el nem fogyott és azután a lánc végét is a vízbe dobták. Eközben a két kötelet egy másik ladikba leadták azért, hogy a vasmacskát felvehessék. Az egész hosszában a víz fenekén fekvő lánc olyan nehéz volt, hogy nem engedte a víz sodrától a malmot gyorsan lefelé ereszkedni, hanem a malmot lassan kikísérte a part mellé. A part mellett á malom megállt, mert a víznek ott nem volt akkora ereje, hogy a súlyos malomláncot tovább húzhatta volna. Ebben a helyzetben a malmot csak a vízben fekvő malomlánc súlya tartotta. A Kolera-Dunán ez a munka könnyű volt, mert a keskeny ágban a malom egyszerre a part mellé ért. A Bánom-révben nehezebben ment a munka, mert itt széles a Duna főmedre és a kikötést úgy kellett intézni, hogy a víz a Kolerasziget mellé sodorja a malmot. A sziget partja mellett a malmot újból kötélre kötötték, láncát a vízből felszedték és megkezdődött a malom kísérés a Kolerasziget aljáig, vagy a Kis-Duna torkolatáig. Bár a part melletti víz lassan folyt, mégis szükség volt arra, hogy a víz sodrára bízott hajósmalom sebességét csökkentsék. A malomkísérés eszköze a piszke volt. A molnárok készítették olyan alsó comb vastagságú hengeres fából, amelyiknek jó erős elágazása volt. Az elágazás alatt fél méternyire kihegyezték és a kovácsnál vasat, piszke vasat húzattak rája. A fő ágát kettő és fél, három méteresre elvágták és felfelé annyira elvékonyították, hogy kézzel jól át lehessen fogni. A végére gombot faragtak, hogy a kéz ne csússzon le róla. A mellékágát, az ún. kampót, 40—50 centiméteresre hagyták. A piszke kezelésére két emberre volt szükség a parton. Az egyik a hajóra kötött kötél csatját a piszke kampójába akasztotta, a másik a piszkét tartotta. Az elszabadult malom, a piszke kampójára akasztott kötéllel, a piszkét mindig a part széle felé húzta. A piszkét irányító ember pedig erősen rézsútosan tartva, a kampóján engedte csúszni a piszkét úgy, hogy a hegye a földet szántotta. Ha a víz széléhez közel érték, a piszke kézben tartott végét megemelték, mire az ereszkedő malom súlya a földbe húzta a piszke hegyes végét. A malom tovább nem tudott úszni, a malmot megfogták. Arra nagyon kellett vigyázni, hogy a piszkét a merőlegeshez közel ne állítsák, mert akkor a hajó nemcsak kihúzta volna a piszkét, hanem az irányító embert is elrántotta volna. Ha a malmot még tovább kellett kísérni, akkor a kampójára lenyomott piszkét a földből kivették, a kötél egy részét pedig a malomra beszedték. A két parti ember a piszkével és a kötél végével a part szélétől kifelé távolodva előre szaladtak és újra megkezdték a csúsztatást. Sokszor nem kellett ismételni, mert a Kolera-sziget végét egy-két csúsztatással elérték és a Kis-Duna torkolata sem volt messze innen.

58 58 Bangha G. közlése, Vének. •' 15 Arrabona 225