Arrabona - Múzeumi közlemények 3. (Győr, 1961)

Timaffy László: Az ásványi aranyászok technikája

8. ábra. Szer kével dúsítja az aranyat az aranyász. is vigyázni kellett, mert „igen kényes rá" az arany. Ha túlégetik, sötét színű lesz és már nem olyan értékes. Addig égették tehát, amíg szép sárga színű lett. Amikor kihűlt, az aranyport apró gömböcskékbe gyúrta össze és így rakta el az „aranygyűjtő-szelencé"-be. Bán bácsi szelencéje egyszerű pléhből készült dohányos doboz volt. De a régiek még szépen faragott „fa-szelencé"-be gyűjtögették. Horváth Mihály „iskátulájának" pedig a nyolcvanas években „olyan nyílása vót, mint a templomi pörsölynek és a f ödelit lakattal le lehetett zárni." A mosott aranyat „sárarany"-nak hívják Ásványrárón, mert fövenyből, sárból került elő. Egész napi munkával, három-négy szekérnyi fövenyből, ha szerencsénk volt, átlagosan fél-egy gramm sáraranyat mostunk ki. A legtöbb másfél gramm volt, de olyan napunk is akadt, hogy az eredmény alig volt mérhető. Bán bácsi azért a napszámot mindig megkereste. így aranyásztak az utolsó ásványi aranyászok. így tanulták apjuktól, öregapjuktól, hiszen minden ismert ősük aranyász volt. Régen, a múlt századvégi szabályozás előtt hármas-négyes „bokrok"-ban együtt aranyásztak. Közösben dolgoztak, akár csak a halászok. Leggyakrabban odahaza, az ásványi zátonyokon próbáltak szerencsét. De épp így jól ismerték a lipóti, kisbodaki, cikolai, kiliti szigetvilágot, a véneki, gönyűi zátonyokat, vagy a „túlsóféli" somorjai, vajkai, bősi, szapi, medvéi partokat. Sokszor két-három hétig se mentek haza. Messze tájakra is elvándoroltak a szerencse után. Elmentek Felső-Ausztriába, Linzig; messze jutottak a Vágon, Garamon; látták mosópadjaikat Esztergom, Vác part185