Szőllősy Csila et al. (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 46. (Székesfehérvár, 2018)

Szemle

.S'. \Mckovits Emőke: Lukács László: A káli-medencei lakóház a Dunántúl népi építészetében

sor kő közé földréteg) meglétére, de ezek mind jelentéktelennek mondhatók a kőfal mellett. A kőépítkezés a kúriákon, nemesi udvarházakon ragadható meg először, már a 18. század első felében levéltári adatokkal igazolhatóan, majd lett általánossá, amelynek feltétele a helyben vagy közelben bányászható kő építőanyag, továbbá a kőépületek emeléséhez értő kőművesek jelenléte. Ezért igyekeztek kőművest letelepíteni, bár a Szerző szerint, Csukás Györgyire hivatkozva, a bonyolult épületszerkezetek nélküli építményekhez a helyi építő specialisták itt is elegendőnek bizonyultak. Ezután sorra veszi az építkezésnél használt kőanyagot, azok lelőhelyét, kitér a lakóház mindazon falrészeire, amelyeket feltétlenül kőből emeltek, mint a felmenő falak, oromfalak, pincék, boltozott födémek. Foglalkozik az itt használt kőfajtákkal, a kőfalazás technikájával, továbbá a kőművesek által télen végzett kőfejtéssel. Érinti a mészégetést, a meszesek tevékenységét és a téglaégetést.

A másodikban a födémek fajtáit vizsgálja. Megállapítja, hogy a szobákban mind a gerendák, mind a deszkák vastagabbak és finomabb megmunkálásúak a füstöskonyhákénál. Egyébként a fafödémek döntően helyi keményfából (tölgy) készültek. A födémgerendákat mestergerenda támasztja alá, amelyek közül a Szerző külön foglalkozik az egyik jellegzetességgel, jelesen a kereszt-mestergerendákkal, amelyeket kilenc lakóházban meg is talált. Ugyanakkor rámutat arra, hogy ahol a kereszt-mestergerenda már nem található meg, ott egykori meglétére a ház hossztengelyével párhuzamosan futó födémgerendák engednek következtetni. Ezek a lakóházak a térségben a legrégebbiek közé tartoznak, építésük ideje a 18. század, esedeg a 19. század eleje. A 19. század második felében a födémek és tetőszerkezetek már fenyőfából készültek, amelyeket az 1920-as évekig még hienc fuvarosok vittek Felső-Őrségből a Balaton-felvidékre, de érkezett épületfa az Északnyugati-Kárpátokból is, majd mindezek elmaradását követően Tapolcán Polacsek Ármin, Kővágóőrsön Páskec Miksa, Köveskálon Bulger Tivadar fakereskedésében lehetett hozzájutni. A rangosabb épületeknél boltozott födémeket talált kutatásai során Lukács László. Pl. ilyen volt a református parókia. A boltozatot kőből vagy téglából rakták, és két változata ismert: a csehsüvegboltozat és a dongaboltozat. Ezeket a födémtípusokat több lakóházban megtalálta, legtöbbet Kővágóörsön. Viszont olyan épületre is rábukkant, ahol a lakószoba dongaboltozatú, ami egykori kamra funkcióra utal. A kisnemesi kúriákban szinte valamennyi helyiség boltozott födémű, sőt ez jellemzi a tornácokat is, helyenként pedig az istállót. Ilyen boltozott födémű lakóház tervrajzát készítette el Marton Dániel szentbékkállai kőművesmester, amelyet lánya, Marton Kornélia őrzött meg. Poroszsüvegboltozattal egy esetben, Kővágóörsön találkozott a Szerző.

A harmadik alfejezet a tetőszerkezeteket mutatja be. A Káli-medencét túlnyomó többségben az ollóágasos tető uralta. Jellemzője: elől-hátul kő oromfal, középen csipkefal, a szelement kőpillér vagy ollóágasok tartják. A sárgerendán nyugvó ollók a válaszfalak fölött ollógerendába csapoltak, a födélfák pedig a szelemenhez szegeitek. A szelement mindig gondosan megmunkálták és még a cseréptetőnél is ragaszkodtak hozzá. Valamennyi faluban megtalálta ezt a tetőszerkezetet, amelyeket sorban bemutat. Ugyanakkor többféle szelementípust is említ, így a taréj szelement, a gerincszelement, a derékszelement, továbbá a csüngő szarufás tetőszerkezetet, amelyeknél jó lett volna egy mondattal megmagyarázni, esedeg egy vázlatrajzzal szemléltetni, mit jelent ez. A tetőformákat vizsgálva megállapítja, hogy kutatásának idején a nyeregtető volt uralkodó, de szórványosan kontyos tetővel és sátortetővel is találkozott. Amit külön kiemelendőnek tartott, az a komoly esztétikai értékeket hordozó, gazdag vakolatarchitektúrájú oromfalas (csipkefal), többnyire tornácos lakóházak sora.

A következőkben a héjazat jellemzőit veszi sorra, megállapítva a két fontos tetőfedő anyag, a zsúp és a nád uralkodó jellegét. A Káli-medence falvaiban a gicás (kévés) zsúpozás terjedt el, amit kézzel csépelt rozsszalmából nyertek. Nádhoz a Balatonból és a Kornyi-tóból árveréssel jutottak, amit harmadában (1/3 a nádvágóé, 2/3 a tulajdonosé) arattak le. Rámutat itt egy fontos társadalmi jelenségre is: akinek leégett a háza tetőszerkezete, annak a közösség tagjai összeadták a fedőanyagot, a zsúpot, amivel a károsultnak jelentős segítséget nyújtottak. A rangosabb épületeket már a 18. századtól náddal fedték. A nád és a zsúp még az 1910-es években is uralkodó tetőfedő anyag volt. Részletesen foglalkozik Lukács László mind a zsúpozással, mind a nádazással, ezeknek munkamenetével, hiszen volt még olyan adatszolgáltatója, aki házak sorára rakta fel mindkét tetőfedő anyagot. Feltétlenül említést érdemel, hogy a különböző szakkifejezéseknek itt rövid magyarázatával szolgál az ebben járatlan olvasóknak. Amint sok helyen a magyar nyelvterületen, úgy a Káli-medencében is a nagy változást egy kiterjedt tűzvész eredményezte, így a 20. század elején főként cseréptetőre tértek át, de előfordult a bádog és a fazsindely is.

Egy újabb alfejezet, immár az ötödik, témája a tüzelőrendszerek. Eredetileg a kistáj falvai a füstöskonyhás-kályhás tüzelőrendszer területéhez tartoztak, ámde már a 18. században megjelent itt a szabad kémény. Ettől az időtől valójában két tüzelőtípus élt egymás mellett, de a paraszti lakóépületek esetében még a 20. század elején is döntő többségben voltak a füstöskonyhás-kályhás tüzelőtípusok. Mellettük kisebbséget alkottak a szabad kéményes és a zárt, bő téglakémények, ismert nevükön a mászókémények (mászható kémények), nevük jelentésére ugyancsak magyarázatot ad a Szerző. A legrégebbi nemesi lakóházak szabad kéményesek voltak az egyházi épületekkel együtt. Ezeket veszi sorra, történeti adatokkal kiegészítve a recens anyagot. Részletesen tárgyalja és mutatja be a füstöskonyhák jellemzőt, valamint a szobákban rakott kályhatípusokat. Vizsgálja és elemzi azt a folyamatot, amelynek során a füstöskonyhák megtartásával a füstelvezetést valamilyen formában igyekeztek megoldani pl. cilinderkéménnyel, vagy a padlásra kúpcserepekből rakott fekvőkéménnyel váltva ki a füstlyukat és a kettős ajtót, bár a füstnyílás is a füstelvezetés megoldásának egyik kezdetleges példája volt. Ezekben a lakóházakban a szobai cserépkályhát a konyhából fűtötték. Előfordult, hogy a szobai rakott tűzhely füstje a konyhába áramlott, tehát ez a tűzhelytípus nem járt együtt mindig a füstelvezetés modernizálásával.

250