Szőllősy Csila et al. (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 46. (Székesfehérvár, 2018)
Tanulmányok/közlemények - Gelencsér József: Szőlőhegyi kultúra Sárkeresztesen
Gelencsér József: Szőlőhegyi kultúra Sárkeresztesen árpát vetettek, amit szüret idejére felszedtek, így lovaskocsival vagy szarvasmarhák vontatta szekérrel az üres területre lehetett állni. Egyeseknél lucerna foglalta el ezt a helyet. Az árpát tavasszal a libák etetésére hazahordták, így a helyére rögvest siirükukorica kerülhetett. A földterület a fokozott igénybevétel, a kihasználtság miatt több trágyát kívánt. A megtermelt növényekből nemcsak a család asztalára, hanem a piacra is jutott. A termelőszövetkezet 1959-es megszervezése után, egy-két gazdálkodó család kivételével, mind kevesebben termeltek marharépát, sűrűkukoricát, így az 1970-es években a szőlőtőkék mellett vagy végében ezeket már csak kivételesen lehetett látni. A többi növény viszont ekkor még változadanul a földbe került a szőlőhegyen. 1945 előtt a falu a számára szükséges gyümölcsmennyiséget nem termelte meg. Változás igazából csak az 1960-as évektől történt. A falu lakóinak gyümölcsfái a ház mögötti kertekben és a szőlőkben nevelték termésüket. A szőlőben a leggyakoribb gyümölcs a sàrgoborock, a magról kelt parasytborock, a cseresnye és a meggy volt. Több helyen lehetett látni s^entiványi ómát és mondulát. A dűlőutak mellett, a présházak közelében diófák álltak. A szőlők végében, de középütt is sifvafák virultak. Régi, ma már ismeretlen fajú és ízű gyümölcsök teremtek. (Példaként említhetők az Újhegyből Szabó Lajos és Igari István hatalmas cseresznyefái vagy Naszályi Imre fehér cseresznyéje.) A kimagozott cseresznyéből, meggyből az előző századfordulótól egy keveset eltettek télire, befőttnek. A hosssfs^vából lekvárt főztek, a sárgo ssfvát megették. A sárgabarackból kevesen főztek lekvárt, mert ahhoz cukrot kellett adni. Legtöbb szilvafa totyóka fajt érlelt, amit hordóba gyűjtöttek, pálinkát főztek belőle. Assyattgyümölcsként is fogyasztották a cseresznyét, meggyet, almát, szilvát. Eladásra csak egyeseknek jutott. Főleg cseresznyéből, meggyből, dióból, mandulából vittek a székesfehérvári piacra vagy a városi házakhoz. Felesleg azért sem nagyon maradt, mert uzsonnára, más ételek helyett szívesen fogyasztották kenyérrel a friss gyümölcsöt, főleg a szilvát, diót, szőlőt. Pálinkafőzés Sárkeresztesen 1945 előtt a pálinkafőzés tipikus falusi körülmények között folyt. A községi tulajdonú pálinkába% a falu szélétől pontosan egy km távolságra esett, a Borbállai syöllők délnyugati szélénél, az Ér, a kicsi hozamú vízfolyás közelében állt. Sárfalú, nádtetős, háromhelyiségű épület volt. Egyikbe a 150 1-es kajánt, a másikba a finomittót szerelték be, a harmadik fűthető helyiségben várakoztak, pihentek a főzető gazdák és a pálinkáslegén. Az épület elejéhez még egy féltetős rész kapcsolódott, mely alatt a főzetők kocsijukról lerakodhattak és odadobálták a tüzeléshez magukkal hozott fát. Rendszerint nagyobb tuskókat is, melyek befértek a kazán alá. A közeli ásott kútból hordták, később szivattyúzták a szükséges vizet. A csekélyszámú, esetenként homályos tartalmú levéltári forrás szerint 1923-ban kazánt vásárolt a község 500 000 koronáért.91 Az egész berendezés beszerzésére a község vezetése 1924 októberében összesen 3 000 000 koronát szavazott meg, egyben határozatilag kimondta, hogy Moha és Iszkaszentgyörgy lakóinak pálinkáját is kifőzik, mégpedig hektoliter fokonként 20 aranyfillér és az államnak fizetendő díjrészesedés megtérítése esetén.92 1925-ben a képviselőtestület 800 aranykoronát szavazott meg egy új szeszmérőgép, új kazán és új hűtőkígyó beszerzésére.93 A biztosított lehetőségek ellenére csak helybeliek jártak fő^etnyi. Szekéren, kocsin, szánon ablakos fahordókban vagy más faedényben vitték a főznivaló anyagot, elsősorban a szőlőtörkölyt, azaz a törköt. Cefrét kevesebbet, azt is kizárólag szilvából. Kifejezetten pálinkafőzéshez gyűjtötték a községben elterjedt totyóka szilvát. A főzetés évente 800—1000 pengő jövedelmet biztosított a községnek.94 Az állam, illetve a község részére járó, jogi normában rögzített terheken (szeszadó és a főzetés díja) túl helyi jogszokás határozta meg a termelőtől apálinkáslegénnek járó természetbeni juttatást. Az egész pálinkafőzés lebonyolítója minden rakodás után 2 dl pálinkát kapott a főzetőtől, aki egyben a napszaknak megfelelő élelmezését is biztosította. A gazda annyi ételt vitt magával vagy annyit hoztak utána, hogy a pálinkáslegénynek is jutott rendesen, mondhatni jól tartották. Ebédre, vacsorára sokszor pörköltet, csibepaprikást, gulyást és más hasonló, minőségi ételt kapott. Egy helyi narratíva szerint valamelyik pálinkáslegény egyszer, megunva a sok jót, azt kérte, hogy hozzanak már neki egy kis bablevest! A várakozó gazdák bort is vittek magukkal, amivel a pálinkáslegényt is megkínálták. A főzető kötelessége volt még a tüzeléshez magával hozott fát összehasogatni, a rakodásnál segíteni, a kazánban a törkölyt keverni. A gyakran nappalon-éjszakán át tartó főzés, a lassan telő idő módot adott beszélgetésre, néha nótázásra is. A kifőzött pálinkát éppen csak megkóstolták, de nem azt fogyasztották, mivel kifejezetten reggeli italnak tartották. A megkínáltak között a pálinkáslegényen kívül elsősorban azok voltak, akik a főzetőnek a munkavégzésnél segítettek. 91 MNL FML Megyei Törvényhatósági Bizottság jegyzőkönyve 1923. 871. 92 MNL FML Megyei Törvényhatósági Bizottság jegyzőkönyve 1924. 282. 93 MNL FML Megyei Törvényhatósági Bizottság jegyzőkönyve 1925. 230. 94 MNL FML Sárkeresztes Községi Képviselőtestület 1946. évi jegyzőkönyve. 202
