Kulcsár Mihály (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 43. (Székesfehérvár, 2015)
Tanulmányok/közlemények - Történettudomány - Lukács Miklós: A honvéd katonai hagyományok családunkban
ütközetben harckocsizóként. Lánya, Lengyel Anna visszaemlékezése szerint: „Az orosz fronton a katonabaj társak elvesztése, a rendkívüli hideg, a brutális harcok és a tank viselte meg a legjobban. A tank iszonyatos hangjáról, a bezártságról, arról a veszélyről, hogy felrobbanthatják őket az oroszok minden pillanatban, és benn éghetnek — ezeket emlegette a legtöbbet. A tankot mozgó koporsónak mondta! Ha erről beszélt, az mindig nagyon felkavarta és megviselte Öt. Azt szokta mondani, hogy a háborúban csak kétféle ember van: aki fél, és aki nagyon fél.” 1944 januárjában újra behívták frontszolgálatra. Ekkor már páncélos őrmester volt. 1944-ben orosz hadifogságba esett, Fertőrákosról vitték el. Ausztriából, az Enns folyótól jött haza, mert a szüleit és négy testvérét szerette volna látni. Dnyepropetrovszkba, majd Jaltába vitték, ahol a szakmájában, géplakatosként foglalkoztatták. Balassagyarmatról Kerék György fogolytársával együtt dolgoztak. Helyzetükről a hadifogságban ismét lánya visszaemlékezéséből idézek: „A hadifogságban a megalázottság és kiszolgáltatottság, az őrök embertelensége, brutalitása, az éhség és betegség (flekktífuszt és skorbutot kapott), a teljes reménytelenség viselte meg a legjobban. Nem tudták mikor jönnek haza, haza jönnek -e egyáltalán? Édesapám dohányzott, de tudta, ha erős akarattal nem szokik le erről, akkor éhen hal. A nagy dohányosok még a kevés ennivalójukat is odaadták a cigiért. Ö leszokott, így a nikotinéhség legalább nem gyötörte. Erre biztatta bajtársait is, akiket mindig szinte önfeláldozóan segített! Az élelmük csalánleves volt, vagy más valami üres, langyos lötty és 20 dkg fekete, keletien kenyérnek nevezett ragacs. A levesben csalán alig volt, így ahol láttak valami zöldet, azonnal „lelegelték”. A legnehezebben az ünnepeket viselték, különösen a karácsony volt nagyon keserves, A honvágy és éhség mellet az egyik karácsonyon a munkából a táborba menet fenyőágacskákat (nem nagy gallyat, mert azt észrevették volna az őrök!) vittek, és azt égették az illata miatt, krumplihéjat sütöttek a tüzecskén, és a Mennyből az angyalt énekelték! Mikor az őrök ezt meghallották, kizavarták a hideg éjszakába őket, és reggelig mínusz 20 fokban álltak kinn egy szál akármiben, hiszen csak rongyaik voltak.” Két és fél évi fogságából 1948. februárjában tért haza. Szabadulását, életének további szakaszát isteni adománynak tekintette. Lengyel Ottó (1921—2006) a veszprémi repülősökhöz vonult be, ahol fedélzeti lövész kiképzést kapott. Olaszországban került amerikai fogságba. A postabélyegző dátuma szerint 1945. október 3-án Rómából küldött a Szent Péter-bazilikát ábrázoló képeslapot szüleinek, ezzel a szöveggel: „Lengyel Károly Balassagyarmat Patvarci utca 16. Nógrád m. Hungária. Kedves Szüleim! Ne tessék haragudni, hogy idáig nem írtam, de nem tudtam, mert mindig utaztam. Itt vagyok most Rómában, de innen is el fogok menni 1. héten belül Franciaország felé. Címet nem tudok írni. Jól vagyok, ne tessék aggódni. Laci után érdeklődtem még Ausztriában. Legközelebbi helyemről azonnal írok. Karcsi meg e jött már? Kezét csókolom Ottó.” Az amerikai fogságból még az év végén kiszabadult, hazatért Balassagyarmatra. Szabad élete nem tartott sokáig: 1946 farsangján a megyebál alkalmából a megyeháza előtt levegőző, dohányzó férfiak arra lettek figyelmesek, hogy Lengyel Ottót és társát orosz katonák b'sérik a főutcán. Életének erről a váratlan fordulatáról Lengyel Ottó így nyilatkozott 2001-ben a vele készült interjúban: „1946-ban a GPU — a szovjet politikai rendőrség — letartóztatott. Okát máig nem tudom. Egy fél éjszakán át történő vándorlás után Pesten kötöttünk ki a Keleti pályaudvaron. Ott leültettek a barátommal egy padra a váróteremben. Közben körénk gyűlt a hajnali utasok tömege. Ök buzdítottak, hogy tűnjek el a tömegben, ők majd fedeznek. A barátom nem mert megmozdulni, én felugrottam, a tömeg mintegy parancsszóra kinyílt előttem egy pillanatra, s én eltűntem. Atletizáltam az UTE-nál, tudtam futni. Néhány nap múlva a még lazán őrzött határon átmentem, és meg sem álltam Olaszországig. A Róma melletti híres filmgyár díszletfestő műhelyében dolgoztam két évig, persze közben bejártam a gyönyörű mediterrán ország sok városát. 1948-ban hazajöttem, szerencsére a magyarok nem kerestek, a belügynél nem volt priuszom.” Keleti pályaudvari szökését követően pesti nagynénjénél, Szánthó Andrásné Lengyel Máriáéknál bujkált, innen indult el Ausztria—Tirol— Olaszország felé. Rómában a Cinecittá filmgyárban dolgozott mint díszletfestő. Itthon 82 templomot festett ki, oltárokat, szobrokat, képeket restaurált. A harmadik fiú, Lengyel László (1926-?) a nyilas hatalomátvétel után SAS-behívót kapott. Édesapja megpróbált intézkedni, hogy harmadik, még leventekorú fiának ne kelljen bevonulnia, mivel két bátyja már a fronton volt. Ennek ellenére 1944 november második felében, három leventetársával együtt Balassagyarmatról bevonult. Egy tért vissza közülük. Ki akarták képezni őket, talán Hunyadi-páncélosnak, valahol a Felvidéken, Losonc környékén. A kiképzőtáborból négyen megszöktek, négy irányba mentek civilben. Lengyel László elindult Budapest felé gyalog. Vác és Pest között egy faluban elfogták az oroszok, pincébe zárták, ahol már sokan voltak. Kihallgatták, elmondta, hogy megszökött a kiképzőtáborból, erre szabadon engedték. 1945-ben a vasutasnapra jött Balassagyarmatra egy vasutas, aki Lengyel Lászlóval volt együtt a pincében, szüleinek ő beszélt arról, hogy az oroszok elfogták, majd kihallgatás után elengedték. Pestre ment nagynénjéhez, Szánthó Andrásné Lengyel Máriához. Itt beállt az új magyar hadseregbe. Debrecenből tábori postai levelezőlapot küldött nagynénjének, amelyen a postai bélyegző nem debreceni, hanem a budapesti 72-es számú postahivatalé, kelte 1945. március 8. A levelezőlapra ezt írta: Cím: Szánthó András Budapest VII. kér. Cserhát u. 6. A feladó neve: Lengyel László, csapatteste: 17/1. 2. század. A tábori posta száma: Debrecen pavilon laktanya. „Kedves mariska néni. Január 18-án fogságba estem és most debrecenbe vagyok az új magyar hadseregbe szolgálok mint fegyveres katona. Arra kérem mostan mariska nénit, hogy ha rá tetszik érni tessék 257
