Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. A Szent István Király Múzeum Évkönyve. 33. 2003 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (2004)

Tanulmányok – Abhandlungen - Demeter, Zsófia: A zámolyi uradalom. XXXIII. p. 125–157. T. I–IV.

az iskolák, a községháza és a régi nagyvendéglő építése számára. Ezt az állapotot tükrözi már a II. József-kori katonai felmérés is, amikor megemlítik, hogy a falu szilárd épületei „egy katolikus, egy kálvinista templom, a vendéglő és a major" (Eperjessy 1977, 146.). A török előtti források is - elsősorban a helynevek tudósítottak a zámolyi szőlőmüvelésről. Bél Mátyás Zámoly borát igen jónak ítéli: „Az itt termett bort a legjobbnak tartják ezen a vidéken "(Bél 1977, 109.). A fehér mészkőnek támaszkodó napsütötte homokos agyag igen jó talaj a szőlő számára (Szombathy 1960, 31.). A bortermelés a XIX. század végén pusztító filoxéra járvány előtt különösen nagymérvű volt, a megye elsőrendű termékei között tartották számon a gránási bort, mely vetekedett a raj na vidéki vei (Györffy-Paulovics 1917, 44.). 1869-ben az itt termesztett szőlőfajokat Pénzes Ferenc statisztikai munkájában a következőképpen sorolta fel: hárslevelű, juhfark, szőke, kolontár, kadarka, rizling, tramin, clamér. Jobban kezelt pincékként kiemelte az uradalom és Werner György tiszttartó pincéjét. A szőlőhegy területe ekkor 401 hold, 1200 négyszögöles holdakban. Az összes bortermés 2412 akó fehér, 60 akó vörös bor volt (Pénzes 1873, 151.). Az 1960-as években még emlékeztek az öregek arra, hogy régen sokszor indítottak innen boroshordókkal megrakott szekereket Bécsbe (Szabó 1968, 43-44.). A filoxéra pusztítása miatt 1887-ben már zár alá vett területnek számított a zámolyi szőlőhegy (Erdős szerk. 1998, 151; 202.). A vész után a szőlőt gyorsan újratelepítették (Újszőlők, Öreghegy, Vadszőlők), de ekkor a híres csemegeszőlők helyére már otelló, százsoros, vagy nova került. 1932-ben a szőlő már 216 katasztrális holdat foglalt el, ekkor átlagosan évente 700-800 hektoliter termett a szőlőhegyeken. Ebből a telepítésből mára éppen csak hírmondó maradt. A falu a XIX. és a XX. század közepén volt a legnépesebb, 2500 körüli lakossal. A XX. század elejétől növekedett, majd csökkent külterületi lakossága. 1903-ban Antalmajor (korábban Farkaspuszta), Borbálapuszta, Belsőmajor, Felsőmajor és Lajamajor, 1985-ben már csak Borbálapuszta és Forráspuszta, 1990-ben pedig már egyik sem volt lakott, az egykori uradalmi lakosság a faluba települt be. A falu külterülete ma 4648 hektár, belterülete 202 hektár (Farkas szerk. 1997, 739-740.). Nem fogalakozhatok ezen cikk keretei között a falu népességével, vallási viszonyaival, a falusi önkormányzat életével. Azt viszont meg kell jegyezni ezzel kapcsolatosan, hogy csak az uradalom mindenkori tulajdonosának akarata, az általa meghatározott gazdálkodási célok adhatnak elégséges magyarázatot arra, hogy hogyan kerültek a források által hagyományosan törzsökös magyarnak és reformátusnak jellemzett falu lakói közé több hullámban, ám általában nem nagy számban németek, s hogyan nyert teret a módos, általában telkes jobbágyi ősök református leszármazottainak többsége helyén a dinamikusan növekvő számú katolikusság (Demeter 2002, 47-84.). A katolikusság legfontosabb és folyamatos kibocsátója a mindenkori uradalom volt, hiszen az uradalmi cselédek és iparosok közül többen kerültek be a falu közösségébe. Legfőbb igyekezetük ugyanis az volt, hogy munkájuk eredményeként falusi házat és földet vásároljanak. Hagyományos településhelyük az 1836-ban épült katolikus templom környékének mélyebben fekvő része, valamint a XX. századi parcellázások nyomán kialakított Újtelep. Az uradalom alkalmazottai és - azon pár évben, a XIX. század 70-es éveiben, amikor itt laktak - a tulajdonosai is természetesen együtt éltek a faluval. Itt születtek, tanultak, vásároltak, ünnepeltek és temettek, ahogyan a falusiak. Az uradalmi majorok azonban el is különültek a falutól: jól kifejezte ezt a magas kőkerítés, ami a Belmajor körül még itt-ott áll. Az uradalmi népeket elválasztotta a falutól a majorok sajátos munkarendje, a cselédeknek és alkalmazottaknak uradalmi földön kiméretett konvenció s földek. A falusiak a saját különállásukat, önkormányzatukat hangsúlyozták az uradalommal, a földes urasággal, a grófokkal és a béresekkel szemben is. A jó gazda hozzáértésével becsülték meg azonban azt, hogy az uradalom földjeit jól megmunkáltatta, tenyészállatokat hozatott messzi vidékekről, földjein és istállóiban is szép árut termelt, mezőgazdasági szakembereket alkalmazott. Szakembereit rendszeresen képeztette: pl. a gépészeket traktorvezetői, szerelői tanfolyamokra küldték, a vincellérekkel pincemesteri tanfolyamot, a gazdákkal csírás, a csírással tejkezelői tanfolyamot végeztettek. A XX. század végére már igen elhanyagolt állapotú, a világháborúban megsérült egykori uradalmi épületekről még ma is látszik, hogy annak idején jó anyagból, kőből és téglából készültek, szinte elbonthatatlanok. Áll még például és mementóul a Belmajor említett kőkerítése, és az egyébként már teljesen elhagyott Lajapusztán az 1930-as évek végén épített betonsiló, vagy maga a magtár, amely a II. világháború idején is óvóhelyül szolgált. Az uradalmi iparosok rendszerint a faluban telepedtek le, házat építettek. Farkas gépész pl. szolgálata alatti jövedelméből cséplőgépeket vásárolt, s azzal jártak Bálint fiával csépelni a falusi gazdákhoz. Cseh Simon József az uradalmi bognárságot, ifjabb Lukács Pál a gépészséget, Horváth József, Schnéberger Mihály és fia János a kőműves séget folytatta a faluban. A falusiak szegényebbjei kihasználták az uradalom kínálta munkaalkalmakat: napszámba, erdőirtásra, favágásra, nádvágásra jártak. A gyerekek bogarat szedtek, acatoltak az uradalmi szántókon. Az asszonyok főként a kukorica és a répa kapálásában vettek részt, a szőlőt férfiak és asszonyok is napszámban kapálták, a kötözést és szüretelést inkább asszonyok végezték. A törpebirtokosok közül is többen álltak időlegesen uradalmi szolgálatba: rendszeres nyári munka aratáskor adódott. Az aratáshoz, mint részes munkához ledolgozásos munkák is járultak, tehát szinte egész évben munkát adott az uradalom a részes aratóknak. Mások a paraszti sorból álltak uradalmi szolgálatba: a vitézzé avatott Lukács Pál például nem tudván megélni vitézi telkén, az Esterházy uradalomban 127