Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 20. 1980 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1983)

Tanulmányok – Abhandlungen - Lukács László: Vándoralakok, vándormunkások és a területi munkamegosztás Kelet-Dunántúlon. – Vagrants, Internant workers and the territorial division of Labour in Eastern Transdanubia. p. 185–199. t. XLV–XLII.

Zámolyt, Székesfehérvárt, Tabajdot, Martonvásárt, Enyinget és Perkátát. Tehát a Mezőföld és a középhegység határán elhelyezkedő kis medencék, völgyek (Móri-völgy, Zámolyi-medence, Váli-völgy) falvaiban is jelentős búzatermelést folytattak. Perkátáról írta Wekerle Sándor a múlt század végén: „földművelése virágzó, állítólag itt terem a megye különben is híres búzájának legaczélosabbika." (1896, 573). Székesfehérváron egészen századunk közepéig még a szántó területének mértékegysége is a búzaföld volt. Egy búzaföld 4000 • -öl szántófölddel egyenlő (LUKÁCS 1981, 29; Gelencsér 1980, 25). A birtoknagyságtól függően egy, két, három vagy ennél több búzafölddel rendelkező polgárról beszéltek. Még a módosabb leányok is egy búzaföldet kaptak hozományul (LUKÁCS 1981, 29,47). A Mezőföld nagy uradalmaiban a paraszti gazdaságok színvonalát jóval meghaladó gabona-, kukorica és takarmánytermesztés, állattartás folyt. Az állandóan alkalmazott uradalmi cselédeken kívül a környező falvakból, de gyakran távoli vidékekről érkező aratók, nyomtatók, cséplők, a felföldi, kárpátaljai, nyugat-dunántúli megyékből érkező idénymunkások (summäsok, hónaposok) találtak itt munkát. A Dunántúli-középhegység falvaiból a zsellérek aratni, a lovakkal rendelkező parasztok nyomtatni jártak a mezőföldi uradalmakba. A fehérvárcsurgóiak Nagylángon, Seregélyesen, Bárándon, és Csalán arattak. Csórról 200 pár arató is dolgozott az Enying és Iváncsa környéki pusztákon. A Váli-völgy községeiből (Vál, Tabajd) a kisebb birtokú parasztok saját gabonájuk elnyomtatása után a mezőföldi uradalmakban nyomtattak. Az 1920-as években a Martonvásár és Ercsi környéki pusztákon (pl. a Dreher uradalom ráckeresztúri Szent László-pusztáján) oldal nélküli kocsival is nyomtattak, ősztől-tavaszig a Bakony távoli falvaiból is jöttek a nyomtatók. Ácsteszérről az 1810-es években lóhajtó gyerekként Táncsics Mihály is segített édesapjának Nagyvenyimen a nyomtatásnál. Munkájukról így emlékezett meg önéletrajzi művében: „.. .apám az alföldre nyomtatni ment, s engem, mint lóhajtó gyereket vitt magával. Helységünkben, s általában a Bakony hegyes vidékein Fehérvármegyének róna földjét és termékeny pusztáit alföldnek mondták, hová minden nyáron takarodás után, kinek kocsija lova volt, nyomtatni sietett, hogy a mi vidékünkön termett csekély mennyiségű gabonát nyomtató résszel pótolják." (1978, 20—21). Táncsicsék a Székesfehérvári környéki pusztákon is nyomtattak. Itt nem csupán a lovak számára abraknak, hanem saját maguknak is kicsinyenként annyi gabonát szereztek, hogy abból fedezték élelmüket. A lopott gabonát éjszaka titkon kiszelelték, majd vasárnap Székesfehérvárra vitték, ahol a kenyérsütő asszonyoktól kenyeret, szalonnára való pénzt és ebédet kaptak érte (TÁNCSICS 1978, 35—36). A tetőfedéshez, szőlőkötözéshez használt rozsszalmát, zsúpot a Váli-völgy falvaiban a középhegység német községeiből (Vértesacsa, Szár, Etyek) lejáró cséplőbandák csépelték. Az itteni falvak magyar lakossága nem használta a kézi cséphadarót, ezzel csak az említett német falvak cséplői dolgoztak egészen az 1930-as évek végéig. A mezőföldi uradalmakban dolgozó, távoli vidékekről érkező mezőgazdasági idénymunkásokra már a XIX. század második évtizedéből vannak adataink. Előszálláson a cisztercita rend 34 000 kh-as (19 450 ha) uradalmában 1814-ben 88 felföldi szlovák idénymunkást alkalmaztak a szénamunkáknál (kaszálás, gyűjtés.) Az idénymunkásokat a munka befejezése után egy összegben fizették ki, az utolsó napon ünnepi ebéddel vendégelték meg őket, majd a munkacsapatok vezetőivel a következő év szénamunkáinak elvégzésére is megkötötték a szerződést. 1814-ben és 1815-ben a szlovák idénymunkások két hónapot dolgoztak az uradalomban. A szénagyűjtés végén bocsátották el, tehát az aratásnál nem alkalmazták őket. Azt is tudjuk, hogy az idénymunkásokat Dunapenteléig hajóval, onnan pedig kocsikon szállította az uradalom (Farkas 1965, 150). Árva és Trencsén megyéből szlovák, a csehországi Reichenbergből német idénymunkások dolgoztak 1848—49-ben az Adony és Ercsi közötti pusztákon. Az itt elhalt idénymunkások és gyermekeik nevét és származási helyét az adonyi római katolikus plébánia halotti anyakönyvéből ismerjük. A XIX. század utolsó harmadától kezdve az uradalmak nagyarányú cukorrépa és kukorica termesztésüket már elsősorban a Kárpát-medence északi és nyugati peremvidékeiről (Felföld, Kárpátalja, Vas, Zala m.) jött idénymunkásokra, a summásokra vagy hónaposokra alapozták. Elnevezésük a latin summa szóból ered, amely arra utal, hogy bérüket nagyobb időközökben, egy összegben vették fel: élelmiszer- és pénzjárandóságukat általában havonta, a terményt a munka végén (Sárközi 1972,341). Bátky Zsigmond így jellemeztea mezőföldi summásokat : „Ha nyaranta az áldott talajú rónaságon járunk, százával látjuk a roppant uradalmi földeken a más megyéből idesereglett, főleg tót napszámosokat, akik a dologidőben a munkáskéz hiányát pótolják. Mert valóságos munkás hiány van itt. Tavasztól őszig élnek itt ezek, hogy télire szegényebb hazájukba térjenek meg. Sok közülük a mezőkövesdi is. Ezrével rajzik ki az iparkodó dolgoslakosú községből a nép szanaszét az országba, summásoknak, félesztendős munkára." (Bátky, 1918, 127). A Mezőföld területére az I. világháború előtt Borsod, Heves, Nyitra, Trencsén, Ung, Bereg, Csongrád, Békés, Vas és Zala megyéből érkeztek a summások. Az I. világháborút követő békeszerződés értelmében az idénymunkásokat adó peremvidékek nagy része elszakadt az országtól, így a megmaradt kibocsátó területeknek az eddiginél nagyobb idénymunkás-szükségletet kellett kielégíteni. Matyóföld három községe (Mezőkövesd, Tard, Szentistván) adta a két világháború közötti időszakban a Mezőföldön dolgozó summások legnagyobb részét. Rajtuk kívül a többi borsodi, hevesi, nógrádi, békési, zalai, vasi summásfalvakból is érkeztek munkacsoportok. Alsóőrből (Vas m.) még Burgenland tartomány megalakulásának időszakában 1920ban is, 60 őszi summás dolgozott az Enying melletti Feketepusztán (Demeter 1981, 58—59). Borsodból az említett matyó községeken kívül Szomolya, Bogács, Tibolddaróc, Domaháza, Hevesből Felsőtárkány, Noszvaj, Ostoros, Bodony, Mátraderecske, Nógrádból Hollókő, Nagylóc, Rimóc, Varsány, Magyarnándor, Herencsény, Békésből Gyoma, Endrőd, Zalából Mindszentkálla, Barabásszeg, Zalabaksa, Pórszombat községekből érkezett a legtöbb summás. Az előszállási uradalomban a II. világháború éveiben 220 hat hónapra, kapálásra, aratásra, cséplésre, répa- és kukoricaszedésre szerződtetett, tavaszszal 500, ősszel 320 cukorrépa kapálásra, egyelésre, szedésre szegődtetett hónapos summás dolgozott. 1944-ben a helyi summásokon kívül Terpes, Fedémes (Heves m.), Mező186