Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 17. 1976 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1978)

Közlemények – Mitteilungen - Kücsán József: Adatok a Mezőföld déli részének népi építkezéséhez – Angaben zum Volksbau im südlichen Teil von Mezőföld. p. 307–333.

vétel azonban bizonyítja ezt (II. tábla, 2). Ha készítésének menetét nem is tudjuk leírni, de megléte ezen faltípus földrajzi elterjedésének újabb adatát nyújtja. Egykor elterjedt voltát bizonyítják egyes lakóházak és gazdasági épületek vesszőfonatos oromzatáról készített felvételeink is (IV. tábla, 3). A megfelelő minőségű föld valamennyi faluban lehetővé tette, hogy vályogot vessenek az arra rászorulók, ennek ellenére tisztán vályogból épült lakóházzal ritkán találkozunk. Vályogból általában oromfalat, — csúcsfalat — esetenként közfalat raktak. Vályogvetéssel rendszeresen csak a simontornyai cigányok foglalkoztak, akik a környező falvak lakóinak adták el termékeiket. De mivel a vályogvetés nem kívánt nagy tudományt, gyakran maga a házépítő is kivetette azt a pár száz darabot, amire szüksége volt. Alapanyagként a jól eldolgozott, kemény, polyvás sár szolgált, szerszámként pedig egy deszkakeret, melynek méretei a nagyméretű tégláénak feleltek meg. A vályogkészítóshez két ember kell, egy aki veti, a másik aki az anyagot adja a keze alá ós a kész darabokat rakja ki a napra száradni. Igyekeztek ezt a munkát is a napos, nyár eleji időszakban végezni. A vályogfalak kötőanyaga a híg sár. A Pincehelyhez tartozó Görbőn régtől fogva működik egy téglagyár, de Ozorán emlékeznek arra is, hogy a Sió partján bányászható agyagból a gazdák maguk is égettek téglát. (Sajnos ezen eljárás már nem rekonstruálható az emlékek alapján.) Annak ellenére, hogy a téglát könnyen beszerezhették volna, századunk közepéig szinte fényűzésnek számított a tisztán téglából épített lakóház, amit csak igen-igen jómódúak engedtek meg maguknak. Kisebb mennyiségben használtak téglát a szerényebb körülmények között élők is, főként a romladozó vertfalak szigetelésére, dőlni készülő sarkok erősítésére, kémények és tornácoszlopok építésére, de ez csak elenyésző menynyisége egy tóglaház anyagának. A századfordulóig csak egyes középületek és templomok képviselték falvainkban a téglaépítkezést. A szilárd építőanyagok mellett említést érdemel még a nád, mint falazóanyag. Az előzőekben már említettük, hogy a vizenyős területek bőven teremnek nádat napjainkban is, így ebben területünk jó néhány falva bővelkedik. Igénytelenebb kivitelű gazdasági épületek — présház, pajta, fészer, szín — ma is készülnek nádfallal. Elkészítésénél az előre leásott oszlopok közt 15 — 20 cm-nyi árkot ásnak, ebbe állítják 8 — 10 cm-es rétegben a nádat, amit 2 — 3 korcpárral — csaptatóval — az oszlopokhoz fogatnak. A nádszálak tövét földdel ledöngölik, hegyét a megfelelő magasságban egyenesre vágják. Élettartama nem nagy, de olcsósága lehetővé teszi a gyakori cserét, elkészítése sem különösebb szakértelmet, sem nagyobb fáradságot nem igényel. A tetőváz A fal felhúzását a tető vázának elkészítése követte. A tárgyalt falvak legrégibb házaiban előforduló tetőszerkezet az úgynevezett ollólábas szelemenes forma (II. tábla 3, 4, 5). Ennek készítéséről az adatközlők már nem tudtak felvilágosítást adni, hiszen a legutolsó ilyen házak is a múlt században készültek. Megfigyeléseim szerint a legkorábbi ilyen típus a következőképpen készülhetett. Az elkészült sárfalra nem fektettek a fal hosszában sárgerendát, hanem a szobák hossztengelyében egy-egy mestergerendát véstek a falba úgy, hogy a felső lapja a fal tetejével szintben legyen. A falakra és a mestergerendára fektették a keresztgerendákat — padlásgerenda — és ezekre a fal vonalában a koszorúgerendát. A keresztgerendákba — a ház hosszától függően — 3 — 5 ollólábat csapoltak, ezek tartották a szelement, amire az összeerősített szarufapárokat függesztették. (Érdemes megjegyezni, hogy a rakó fa, rag fa kifejezést nem ismerik már, de a tető szélei alatti részt a padlástérben ragaljának nevezik.) A szarufák alsó vége a koszorúgerendára támaszkodott és a falon mintegy 1 m-rel túlnyúlt. A tornác csak keskeny, a kinyúló tető által fedett rész. Az ollólábas tető másik változata már némileg fejlettebb, eleve oldaltornácoskónt épült lakóházakon található. Ezt ismét csak megfigyelések alapján tudjuk rekonstruálni. A lakóház főfalain sárgerenda fut végig, a szobák hossztengelyébe mestergerendát tettek, melynek felső lapja a sárgerendákkal szintben van. A sár- és mestergerendákra kerülnek a keresztgerendák, amelyek a ház bejárat felőli oldalán 100 — 120 cm-re túlnyúlnak a falon. A keresztgerendák végeit a tornác oszlopain végigfutó koszorúgerendák támasztják alá. Az ollólábakat a keresztgerendákba csapolják, a szelemenre helyezett szarufapárok pedig körbe-futó koszorúgerendákra támaszkodnak. A legtöbb házon található szarufás szerkezet elkészítése már szaktudást igényel, ezt emberemlékezet óta szakképzett ácsok végzik, így ennek a típusnak egységesebb a képe területünkön. A szarufás tető váz elkészítésénél is sárgerenda kerül a főfalakra. Itt a mestergerenda már elmarad a legtöbb esetben, statikailag nem szükséges. Az egymástól 100 — 150 cm távolságra levő gerendák bejárat felőli végei a falon túlnyúlnak 100—120 cm-nyire, külső végüket itt a tornác oszlopai által tartott koszoriigerendák támasztják alá. A szarufák keresztgerendákba való csapolását már a földön elvégzik, az egyes gerendákat megszámozzák, és az összeállított szarufapárokat emelik fel a tetőre. A szarufák felső végét fogazással erősítik össze, alsó végét csikótalp csapolással illesztik a gerendába. A szarufákat felső harmadukban torokgerendával — kokasülő — erősítik meg. A te tő váz elkészítésének utolsó mozzanata a lécezés. A ház héjazatának anyagától függően 25 — 90 cm távolságra szögezték rá a léceket, vagy faragott dorongokat a szarufákra. A felerősített lécek tartják majd a fedőanyagot a tetőn, ezekre akasztják, vagy gúzsolják a cserepet, illetve a zsúpot, vagy nádat. A tetőváz anyaga, annak beszerzése az idők folyamán változott. Az elsőként ismertetett tetőszerkezet dorongfából készült, amit valószínűleg az építtető maga vágott a határban. A fejlettebb ácstechnika már jobb minőségű anyagot igényelt, ezért a szarufás tetővázak gömbfából készültek és gerendaként fűrészelt árut használtak. Ezt a környékbeli, főleg simontornyai fakereskedőktől szerezték be és „tótországi fenyőnek" nevezték. A héjazat Amint a fal annyira megszáradt, hogy nemcsak a tetővázat, de a fedőanyagot is elbírta, sürgősen hozzáfogtak a ház befedéséhez. A fedőanyagok és a fedési módok a vizsgált pár községben meglehetősen nagy változatosságot mutatnak. Minden falunak — a falvezetőhöz hasonlóan — megvolt a maga tetőfedő specialistája, esetenként több is. Ezek az emberek általában földnélküli, vagy kevés földdel rendelkező napszámosok voltak, akik így jutottak mellékkeresethez. Ezek a specialisták egyaránt értettek a szalma és nádtető készítéséhez (Ozora, Pincehely), de volt ahol csak nádazással foglalkoztak (Mezőszilas, Sáregres, Igar). Szerszámaikat maguk készítették, a munkát napszámban vállalták. Már említettük, hogy területünk bővelkedik nádban, ennek ellenére falvainkban egykor gyakori volt a szalmafedél. (Ennek magyarázatául szolgálhat, hogy a szalma még a bőven termő nádnál is olcsóbb volt.) A szalmatetőzsúptető — készítéséhez a fedélváz léceit egymástól 40 — 50 cm-nyire szögelték fel, a zsúpkévék hosszától függően. Zsúpnak a rozs erős, hosszú szalmáját nevezték, amit markonként csépeltek ki úgy, hogy a kalászokat egy deszkához verték, mivel a szárnak nem volt szabad megtörnie. A kévék terítését a tető alján kezdték, a szalmát úgy terítették el, hogy körülbelül 15 — 20 cm vastagságú tetőt adjon (III. tábla, 1). Egy-egy sor felrakása után a szalmát 0,5 — 1 cm vastag vesszőkkel lazán a tető léceihez kötötték. A lekötéshez régen hajlékony fűzfavesszőt használtak, később drótot. A lazán lekötött kévéket egy fogazott sulyokkal felverték, hogy a tető sima legyen, majd a gúzsokat megszorították, hogy a fedél biztosan álljon. A 309