Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 16. 1975 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1978)

Közlemények – Mitteilungen - Gelencsér József: A gépi cséplés Sárkeresztesen. – Maschinendrusch in Sárkeresztes. p. 345–350.

szem, kalásztöredék). Mindig a szélső zsákba folyt a több szem, a másik osak váltás miatt volt ott. (A gépen állítani lehetett, az ocsu és a tiszta szem arányát.) A megtelt zsákot a zsákosok levették, bekötötték, és a mázsára rakták. A mérést a géptulajdonos és a gazda ellenőrizte, az előbbi mindig jegyezte az irkájába. A mázsáról a gabonát a zsákosok a kamrába, padlásra, fészerbe vitték, ahova a gazda parancsolta. A padlásra sokszor 10—12 lépcső vezetett. A kazal számára a helyet a gazda már előre kijelölte, egerebgyézte. A géptől a szómahányók adták a kazalosoknak a szalmát. A kazalos egy villára valót összehajtott, felébehajtott, így szarvat csinált. A szarv került sarokra és kifele. A következő villa Szalmát részben rátették az előzőre, megfogatták vele. Mindig a Sarokról kezdtek és a kazal közepén fogatták utoljára. Ügy rakták, hogy a kazal dereka Szélesebb volt, mint a feneke. így a víz nem a tövéhez, hanem távolabb csöpögött. Mikor kellő magasságot elértek, betetézték. Ilyenkor már hosszivelláwai vagy létra és deszka Segítségével készített álláshói adták fel a Szalmát. A betetézésnél a szalmát egyre beljebb rakták, hogy a legtetejére már csak egy Sor került. Végül dróttal összekötött póznákat vetettek át méterenként, másfél méterenként, hogy a Szél ne tudja megkezdeni. Mindig az ügyesebb emberek maradtak utoljára, és azok rakták a tetejét. Ha elkészült, létrán jöttek le. Az aprópolyvát (vagy polyvát) és a töreket egyes helyeken összekeverték. Másutt a polyvát a fér eszeseknek a padlásra kellett vinniük (később esározták), míg a töreket guny/ióba vagy valamilyen pajtafélébe hordták (ezt reszelt répával, darával keverve föletették, illetve amit nem evett meg az állat, alomként használták). A töreket és a szalmát Sehol nem keverték össze. A polyvalikhan álló férészes fagereblyével húzta a polyvát és töreket a lepedőbe vagy lazsnakba. Két polyvahordó a Sarkokat összefogva vitte a házig, ahol a négy Sarkán összekötve kötélen húzták föl a pallásra. Később a zsákból szétbontott lazsnakon kívül használták a két fára Szerelt dróthálót is a törek elhordására. A polyvával kapcsolatos munka talán a legpiszkosabb volt a gép körül. Az apró Szemek minden testrészt, de főleg a Szemet csípték. A Szívógázos gépeknél a férészesok kötelessége volt a géphez a szenet szállítani, vékában a géptulajdonos udvarából, kamrájából. A helyenként alkalmazott csúszósa gép végétől nyomta el a szalmát, hogy fölbökjék a szómahányók. A mázsás a zsákosok munkáját könnyíthette. Elvette a tele zsákot a oséplőtől, mázsára tette, fölsegítette. Fűtőt, gépészt, a géptulajdonosok nem alkalmaztak, ezt a feladatot maguk látták el. Kivétel Varga János volt, aki néha alkalmazott gépészt. A tulajdonos indította, javította gépét, amíg a masinások ettek, elvégezte a legszükségesebb karbantartást, benzinnel töltötte föl gépét. Amikor a kévék elfogytak az asztagosok a kuszáiékot összegereblyézték, így dobták fel. Az asztalt, szintén lesöpörték. A gép aJján kihúzták a csapot, hogy egy szakajtónyi szemet Se vigyenek a szomszédba. A géptulajdonos addig járatta a gépet, míg az a Szemet és a Szalmát teljesen ki nem rázta. így naponta kb. 100 q-t tudtak elcsépelni. Ez a mennyiség természetesein több tényezőtől függött : hányszor kellett állítani, jó volt-e a gép, esett-e eső, stb. A világosodástól Sötétedésig tartó munkát csak a nap meghatározott óráiban tartott étkezések szakították meg. A húszas években még reggeli, ebéd, uzsonna, vacsora járt a masinásoknak. Később már csak az ebéd adásának szokása maradt meg. A harmincas években az egyik nagygazda, Berkes Szabó Gábor, ezt is megszűntette és példája nyomán több helyen nem adtak enni. A géptulajdonost azonban mindig behívta a gazda asztalához. Ha valaki ki akart magáért tenni, természetesen nem így járt el. A két világháború között az étkezés időpontjában, az ételek milyenségében csak kisebb változás történt. Munkakezdet, előtt a férfiak egy stampedli pálinkát kaptak. Ugyanezt megkapták früstökkor, azaz fölöstökömkor, amit 8 óra körül tartottak. Az asszonyok, leányok tejeskávét ittak. Füstőtt'húa (főleg szalonna), hozzá kovászos huborka és kenyér. A déli harangozáskor tartott ebédre mindig főtt ételt készítettek. Régebben füstőtt húsleves sonkából vagy füstölt oldalasból, hajmásleves, sűrűkrumpi, sűrűbab. Ha köttet Sütöttek, hozzá krumpileves vagy bableves járt. Ujabban terjedt el a gulás és a kalács, illet ve a pörkölt és a fánk. Lepény is Szokott lenni. Az 5 óra körüli uzsonnára szalonna és tejföl nélküli buborkasaláta volt. A férfiak ebédkor és uzsonnakor kaptak egy-egy pohár bort. Vacsorára régebben rántott levest, babkását, krumpikását készítettek, újabban túróstészta, valamilyen kelt tészta is Szokott lenni. Az étel mennyisége gazdánként változott. Szinte kivételes volt az egyik nagygazda család, Nagy Szűcs Jánosék, ahol mindig jó és elegendő étel volt. Arra is volt azonban példa, hogy ebéd után mindenkinek haza kellett mennie még enni valamit. Az ebéd 1 óra hosszat, a többi étkezés fél óráig tartott. A csépeltető Szobájában, konyhájában ettek, ide terítettek. Az étkezés végét a géptulajdonos jelezte, munkára indítva az embereket. Ő maga utóbb evett, mert a többiek étkezése alatt a géppel foglalatoskodott. A masináláshoz általában erős, tápláló ételre volt szükség. Egyedül aratás idején ettek többet, amikor a munka kezdetén bagófrüstök is volt. Némely gazdánál a cséplés végén ádomást ittak. Egy-két pohár bor jutott ilyenkor mindenkinek. A gazdák előbb a búzát esópeltették el, utána került csak sor az árpára, rozsra, zabra. A búzát a legértékesebb gabonának tartották, így természetesen előnyben részesítették. Amikor az egész faluban befejeződött a cséplés, akkor került sor a rész kiadására. (Érdekes, hogy az egyik géptulajdonos minden évben a sajátját, csépelte (il utoljára.) Egységesen a tizedikér csépütek, és így, együtt került kiadásra a munkásrész és géprész. A cséplőgép tulajdonosa házról-házra járva kocsival szedte össze a részt (részszedés), majd magához szállította. A 10% részből 5,5—(i% jutott a géptulajdonosnak, 4—4,5% a masinásoknak. A cséplőgéptulajdonos a masinások részét Szállította haza. Az egészrészes évente (i—7 q terményt Szedhetett össze, a férészes felét. Mások úgy emlékeznek, hogy négy mázsa búzát, 150 kg rozsot, 150 kg árpát, 50 kg zabot, kaptak, ennyi volt a részük. A munkából betegség vagy más ok miatt kieső masinás nem volt, köteles maga helyett embert állítani. Viszont előre meghatározott összeget be kellett fizetnie. Ez egy nap 2—,'j pengő volt, amelyért a részosztés után bort vehettek. A befejezés után masinásbált tartottak valamelyik kocsmában, amelyen mindenki saját, költségén vett részt. Az aratás után közvetlenül, augusztus hónapban megkezdett cséplés általában szeptember elején fejeződött be. V. A község területén Gróf Károlyi József 1787 hold földdel rendelkezett. Ezen az uradalmi birtokon végzett cséplés különbözött, a parasztgazdaságokban végzett munkától. Elsősorban ezeket a különbségeket igyekszem kiemelni. Az uradalomban a cséplést Mezőkövesdről és környékéről szerződtetett matyó summások, vagyis hónaposok végezték. A gróf birtokán (í hónapot töltöttek, munkájuknak csak (;gy részét tette ki a cséplés, emellett kapáltak, de Sohasem arattak. A II. világháború alatt 194H-ban és 1944-ben kivételesen az uradalmi cséplésbe a falusiak is bekapcsolódtak. Igaz a cséplési időszak végén, amikor Igar pusztán már végeztek és lehúzatták a gépeket Sárkeresztesre. Az uradalomnak már az I. világháborútól volt gőzgépe, 24 LE, tehát lényegesen nagyobb teljesítményű, mint a falusi motorok. A cséplő után az uradalomban ott állt, az elevátor is. A nagyobb teljesítményű gép mellet a falusiak ugyanolyan szervezetben dolgoztak, mint a summások. A summásoknál kialakított magasabb létszám a falusiaknak is jól jött. Az uradalom a rnasinásokat a neki 348