Demeter Zsófia - Gelencsér Ferenc: Örvendezz király város! - Szent István Király Múzeum közleményei. B. sorozat 51. A Fejér Megyei Múzeumegyesült kiadványai 8. (Székesfehérvár, 2002)
Királysírok és gesztenyefák állnak őrt körülöttünk
Érdekes és jellemző, hogy az új király, Ferenc József, akinek trónra lépését 1848 decemberében a magyar országgyűlés nem ismerte el, többszörösen is érintett a versben. A negyedik versszak az eredeti versben „a hitszegő király hitetlenségeit” ostorozza, a hatodik versszakban pedig azt a tényt: Hogy hűtelen királya megszegve szent hitét, eláruld, eladta, pusztítja ős népét. A verset a csontleletek első antropológus vizsgálója, Török Aurél (1842-1912) is függelékben közölte értekezésében, de az akkori királyra is kompromittáló részeket szemérmesen kipontozta. Nem véletlenül, hiszen a király akkor is I. Ferenc József volt, és a csontok vizsgálata után 1898. október 21-én történt meg a király által elrendelt és 25 ezer forinttal finanszírozott sokadik temetés, most már a budai Mátyás templom Szentháromság kápolnájában. Ezek a sírok ma is itt látogathatók, az eredeti szarkofágok viszont az 1938-as ünnepségek alkalmából Székesfehérvárra kerültek vissza a Bazilika altemplomába. A lelkesült hangulatról, amelyben Garay a verset írta egy Petőfinek írott levelében számol be 1848. december 25-én. Itt immár prózában tér ki a sírokkal kapcsolatos véleményére: „Holnapután tudóstárilag vagyunk meghíva a Múzeumba a sz.-fehérvári ősemlék megnézésére. Engem, ki őseink nagy kora iránt annyi kegyelettel viseltetem, előre öröm tölt el, hogy egy Árpád-királyt — ha csak csontvázában is látandók, — nem tán azért, mert király, hanem mert oly korból való magyar, melyben e nemzet szabad, független és nagy volt. Bár csontjaiból oly miasma teijedne elkorcsosult levegőnkre, mely mindnyájunkat szabadság lázba ejtene!”9. Petőfi Sándor (1823-1849) ekkor Debrecenben a Színház utca 2555. szám alatt lakott, s december 15. óta Zoltán fia születésével volt elsősorban elfoglalva. Sajnos Garay hoz írott levelei nem maradtak ránk, mégis ismeijük a királysírral kapcsolatos vélekedését. A történelemre vonatkozó jegyzetei között talált 1849. január 12-ei feljegyzésében természetesen egészen másként, igazi republikánushoz méltóan vélekedik: „Több század óta feledve volt a hely, hová hajdan a királyokat temették Székesfejérvárott. 1848. vége felé meglelék a sírboltot s benne két Árpád-király csontjait. Ez csak egy évvel is előbb, nemzeti ünnep lett volna; most egy pár régiség-kedvelő tudóst kivéve, senkit sem érdekelt... a nemzet épen a királyok elleni harcát vívta. Mintha azért jöttek volna ki e holt királyok a sírból, hogy élő utódaikat lehíják magokhoz a trónról a porba.”10 A költői kép más — mondhatnánk, ellenkező irányú mozgást tükröz —, mégis hasonló megítélést sugall Boross Mihály Kossuth Hírlapjának írott beszámolója 1848. december 20-án: „Midőn egyfelől a habsburgok koronája porba hull, másfelől az elhunyt királyok koronái a porból kelnek ki.”11 A példák számát szaporíthatnánk, de ennyiből is látható, hogy különbözőképpen fogadták eleink a „holt királyok” megtalálását. A tudósok lelkesedése érthető, az említett személyek megítélése nézeteik ismeretében várható, a helyiek denn erejű érdeklődése pedig természetes. Az egész királysír-ügyben nem hágj" nyugodni azonban egy gondolat, mely látszólag — hangsúlyozom: csak látszólag — nem tartozik szorosan a mondanivalómhoz. A székesfehérvári „Mennybe Felvett Szűz Mária Társaskáptalan” temploma, azaz a királyi bazilika területén temettek 137
