Bäck Manci - Kárász Judit - Liebmann Béla - Müller Milós: A szegedi zsidóság és a fotográfia (Szeged, 2014)
Apró Ferenc: Liebmann Béla
rész- és fotószaküzletét, a mai Virág cukrászdának a posta fele eső részében. Éles szeme hamar fölfedezte a Város jellegzetességeit. Megörökítette az Oskola utca ódon házacskáit, élükön a török háznak is nevezett Demján-házzal, és a legendákkal körül ragyogott Arany Oroszlánnal, melyek a Víz előtti Szeged levegőjét árasztották. Művészi képbe komponálta a Valéria (ma Bartók) téri paprikapiac visszahozhatatlan hangulatát, amely Tömörkényt is megihlette. A régi Szegedet ábrázoló képei mind olyanok, melyek láttán hol hangosabban, hol meg büszkébben ver a bennszülött városlakó szíve. Liebmann Béla már fiatalon tudta, hogy a történelem krónikásának a kezében fényképezőgép is lehet. Sőt azt is tudta, hogy a toll többféleképp is rögzítheti az eseményeket, a becsületes kézben tartott objektív csak egyféleképp. Kivételes dokumentáló érzéke összegyűjtette vele a Szegedre látogató, vagy itt élő hírességek arcképeit. Nem hinném, hogy akad másik fotós széles e hazában, akinek gyűjteményében épp úgy föllelhető Mascagni, Kodály, Kálmán Imre és Lehár képe, mint Szent-Györgyi, Löw Immánuel, Miloss Aurél, Beregi Oszkár, Szép Ernő, Csortos Gyula, Papp Laci és mások arca. Hosszan folytathatnám a sort. Persze a pestiek sem felejtették el. A nagy példányszámú fővárosi újságok, Az Est-lapok, a Rádióélet, a Délibáb, a Színházi Élet továbbra is kérte és közölte fotóit. Liebmann Béla pedig addig-addig fényképezte a hírességeket, míg ő maga is híressé nem vált. Alig haladta el a negyvenedik évét, mikor nevét külföldön is szárnyra kapta a hír. Svájcban, az Internationaler Camera-Wettbewerb 1939-40. évi kiállításán (Luzern) - Simó Margit színésznőt ábrázoló - Cigánylány c. képével fődíjat és aranyérmet nyert. Szegeden az 1. és a II. Nemzetközi Fényképkiállításon (1935, 1938) két-két képével szerepelt [422. Tavasz, 423. Szentháromság, és 413. Pihenő kémény, 414. Grande Canale.) Szépen (velő pályáját az újabb háború törte meg: kijutott neki többször is az embert alázó munkaszolgálatból, katonáskodott a halált huhogó Délvidéken, s miközben mások életét mentette, felesége. Hortobágyi Szeréna, és Flórika kislánya örökre odaveszett... Volt ereje az újrakezdéshez: 1945. január 6-án, kemény téli fagyban, kimerítő gyaloglás után Mosonmagyaróvárról érkezett vissza Szegedre. Üzletét kirabolták, de némi kis áruval ismét megnyitotta. Az újonnan indult - főleg politikai - életről készített fölvételei a várostörténet jeles dokumentumai. Minden minősítést elkerülve: Balogh páter, Dénes Leó, Farkas Mihály, Hamvas Endre püspök, Ortutay Gyula, Rákosi, Révai, Szakasits, Tildy, Zöld Sándor, és persze Hajtovics orosz városparancsnok néz ránk vissza a képekről. 1951-ben egyik alapítója volt a Szegedi Fényképész Szövetkezetnek, és alelnöke az 1961-ben történt nyugdíjazásáig. Az elsők között kapta meg (1953) a fotóművészi címet. 1957-ben - Mihály Józseffel - megalakította a Szegedi Fotóklubot. Az 1950-es évek második felében ismét szerepelhetett külföldön. Nem adom c. zsánerképe (1955) az Országos Művészi Fényképkiállításon, majd 1958-ban Bordeaux-ban szerzett neki elismerést. Múlt és jelen című, a belgrádi Mestrovic múzeum előtt készített képe szerepelt a Budapesti Nemzetközi Művészi Fotókiállításon és Bordeaux-ban. A számos bemutatót megjárt Ünneplőket beválogatták az Internationale Künstlerische Fotoausstellung c. nemzetközi albumba (1958), melyben Madridtól Pekingig szerepeltek a nemzetközi fotósvilág legjobbjai. Hídavatás c. képének (1946) zászlóerdő-játéka Moszkvában kapott kitüntető elismerést és diplomát, élére kerülve a beküldött tízezer alkotásnak. A 85. születésnapján Munka Érdemrenddel tüntették ki. Sok fotós van, aki szakosodott portré-, természet-, műtárgy-, madár- és más képek elkészítésére, ám Liebmann Bélát nem lehet beskatulyázni. Vérbeli riporter, aki a biator- bágyi merényletnek rendőrkordonnal lezárt területére is bejutott, kitűnő portrékészítő, aki a mindig zsörtölődő és emberkerülő Csortos Gyulát a derűs szemlélődés ritka pillanatában hozta emberközelbe, aki a közönséges kéményt is költői kompozíció középpontjába emelte, és tudatos dokumentalista, politikai események, a régi városkép, a szívet dobogtató tápai népviselet, egyszóval futva futó múltunk rögzítője volt. A fényképészről készített gyorsfénykép akkor kerekedik teljes egésszé, ha tudjuk, hogy Liebmann Béla nem „csak” fotóművész, aki majd negyedmillió képpel gazdagította városunk és hazánk művelődéstörténetét, hanem nagy tudású numizmata, tévedhetetlen bélyegszakértő, Makó és Szeged sakkbajnoka, alapítványt tevő mecénás, de mindenek előtt segítőkész, meleg szívű ember volt, akit városszerte megbecsülés övezett.
