Múzeumi Füzetek Csongrád 3. - Csongrád város gazdálkodása (Csongrád, 2000.)
Gabonatermesztés
Aratás után megkezdődött a rakodás. A lőcsöskocsikra vendégoldalakat tettek, egy ember a kocsin állt, egy pedig adogatta föl a kévéket, amelyeket kalásszal befelé, tövével a vendégoldalra fektettek. A gabonát a tanyaudvarra hordták vagy a tarlón készítettek szérűt. A városiak, akiknek nem volt tanyájuk, külön rakodóhelyre vitték a csépelni való gabonát. Ezek a rakodóhelyek a város szélén, a városba vezető utak mentén helyezkedtek el, hogy kocsival könnyen megközek'thetőek legyenek. Ezek a területek a város tulajdonában voltak, de a cséplőgéppel rendelkezők bérelték. Ilyen rakodókert, rakodó vagy szérűskertvolt a szegedi út mellett, a Patika nevű rész, a félegyházi út mellett Bajusz Náci gyöpin, a temetői út mellett, a szőlők szélénél, a Kilences szélénél, Bökényhen, a Kenderföldek területén Alsóréten, a szentesi út mellett, a bikaakolnál. A városlakók egész évben ott tarthatták szalmájukat, egyszerre csak 1-2 hétre valót hordtak haza a jószágnak. A kazlakra ún. „szalmacsősz" vigyázott. A kocsival behordott kévéket egyenesen a kocsiról adogatták az asztagrakók keze ügyébe. Az asztagrakás komoly mesterség volt, kevesen tudtak jó asztagot rakni. Az asztagban a kévék kalásszal befelé feküdtek, a tetejét, az ún. héjazatot háztetőszerűen alakították ki kalásszal kifelé néző kévékből, hogy az esővíz könnyebben lefolyjon róla. A legutolsó, legfelső kévesort kalásszal befelé rakták, tövét szépen összeverték egyformára. Ez volt az asztag dísze, az ún. sörénye, mert úgy állt, mint a lovak nyírott sörénye. Az asztag oldala felfelé kiszélesedett, ami szintén azt a célt szolgálta, hogy az esővíz ne folyjon bele. A jó asztagban a héjazatot alkotó kévék olyan szorosan zártak, hogy tartós eső idején sem tudott befolyni a víz. Egy néhány holdas kisparaszt egész termése elfért egy asztagban. Nagybirtokosok vagy uradalmak viszont csak tartalékaszlagokat raktak esős időre számítva. A szemnyerés módja itt a közveden, ún. tarból cséplés volt. A kocsival behordott kereszteket egyenesen a cséplőgépbe rakták. Ehhez elegendő igaerő kellett, viszont munkaerőt takarítottak meg. A szemnyerés régebbi módja, a nyomtatás az 1920-as, 30-as években ment ki a gyakorlatból. Legtovább a kevés földdel rendelkező kisparasztok végezték. Özv. Vincze Józsefné (született: 1905) emlékezete szerint apósa 5 hold földön termett búzáját a Rókus tér 4 szám alatti ház udvarán 1923-ban még kocsival, lóval nyomtatták. Faragó Mátyás (született: 1902) szerint apja gazdaságában 1928-ban csépeltek először géppel. Ekkor a sok eső miatt vizessé vált gabonát a ló nem taposta volna jól ki. Az 1930-as években már csak olyankor végeztek nyomtatást, amikor elfogyott a régi gabona és a cséplőgép még nem érkezett meg. Ilyenkor kisebb mennyiségű gabonát lóval elnyomtattak. A takarmányoskertben vagy a tarlón 8-10 m átmérőjű taposóágyat, szérűt csináltak. A földet fölnyesték, meglocsolták, megtapostatták lóval, kocsival vagy pedig szalmával leterítették, meggyújtották, majd a kiégett gyepet simára nyesték. 22 50-60 cm vastagon terítették szét a gabonát. Ha a gabona kévékbe volt kötve, akkor a kibontott kévéket úgy helyezték el, hogy kalásszal a kör közepe felé nézzenek, s így három ágyást raktak körben. Középen állt a hajtó, aki az egymás mellett, lépésben haladó lovakat hajtotta körbe, csigavonalban haladva. Körülbelül fél órai taposás után következett a fordítás, a korábban alul lévő 22 Török József: A hagyományos paraszti gazdálkodás munkaeszközei és a velük végzett munkák. Kézirat. 1967. MFMNA. 198-70.8. Csitári István: Az aratás ismeretanyaga és műszókincse. Kézirat.
