Múzeumi Füzetek Csongrád 3. - Csongrád város gazdálkodása (Csongrád, 2000.)

Gabonatermesztés

Vetésidejük alapján éjinek nevezik a búzát és a rozsot, tavasznak az árpát, bár ezt lehet ősszel is vetni, de gyakoribb a tavaszi vetése. A rozsos búza neve: kéccéfés. A csongrádi gazdák úgy tartják, hogy a jó termés alapja a megfelelő szántás. Legalaposabbnak a háromszori szántást mondják, amely két ugarolásból és egy mélyszántásból áll. Homokon tavasszal szántottak, a kötött és réti talajokon nyáron és ősszel. A szeptember, október táján végzett mélyszántás a tavasziak alá 25-30 cm mélyen történt. Ha szükség volt a tarlóra, akkor ezt csak márciusban végezték el. A kapások alá ősszel szántottak. Ugaroláskor csupán 4-5 cm mélyen forgatják meg a földet, először közvedenül aratás után, majd egy hónap múlva. így kevesebb gaz marad a földben. A kétszeri ugarolást nem mindenki végezte el, ugarolni különben is csak a réti földet kellett, a homokos talajt nem. Ez utóbbi nem igényelt olyan mély szántást, de azért sem ugaroltak, mert kellett a jószágnak a mező. Amíg nem vetettek bele — általában Szent György napig — ott legeltek az állatok a tarlón, felszedegették az elhagyott szemeket, megették a növekvő gazt. A múlt századi fagerendelyes ekék használata átnyúlik századunk első évtizedeire, de ekkor már megjelenik előbb a nagyobb gazdaságokban, majd az 1920-as évektől a középparaszti gazdaságokban is a teljesen vas Sack-eke. Az 1930-as években terjednek el a csepeli Hoffer-gyár termékei: az egyes- és kettesekék. A felgyői uradalomban alkalmaztak ún. kördobos gőzgépet is, amely váltvaforgató ekével dolgozott. A szántóföld két szélén egymással párhuzamosan állították fel a két gépet, melyeket folyamatosan fűtöttek, s ezek drótkötél segítségével húzták az ekét a föld egyik szélétől a másikig, taposási kár nélkül végezve a szántást. A helyi tangazdaságban az 1950-es években dolgozott utoljára egy pár ilyen gőzeke. Az eke részeit a következőképpen nevezik Csongrádon: göröndő, szarv, ekefej, ekevas, csúszó, kormány, csoroszlya. Az aszimmetrikus eketaliga részei pedig az ekerúd, görbefa (vagy kormányfő), kerék, keréktengely és a vánkos, mellyel a szántási mélységét szabályozták, h görbefa vagy kormányzó segítségével állították be a barázda szélességét. Az ekét vagy kocsira téve szállították ki a földre vagy pedig ún. csúszó vagy csúszpfa alkalmazásával. A fából készült V alakú vontatószerkezetet a gerendelyre téve csúsztatták az ekét. Az eszköz a szakirodalomban „ekeló" néven ismert.

14 A 19. században a szántást a talaj minőségétől függően 4-6 ökörrel végezték. A jármos ökröket tézsla segítségével kapcsolták az eketaligához. Az állatokat nagyméretű ökörhajtó ostorral hajtották, vezetni nem kellett, csak szóval kormányozták őket: cselő, hajsz ^

s hó (jobbra, balra, állj) felkiáltásokkal. Ökörrel való szántáskor aszerint, hogy balra vagy jobbra indultak, hajszra vagy cselőre szántottak. A 20. században már a szántást ökrök helyett többnyire lovakkal végezték, általában két lóval, kötött talajon a mélyszántást 3-4 lóval, egyes ekével. Szántásnál, ekekapázásnál kenderkócból készült hosszúszárú szántógyeplőt használtak. A haladás irányát a hajtószár kezelésével is jelezték. A lovak egyes- vagy kettesfogatolásban álltak az eke előtt, hármasfogatolásnál lógóra vagy széltibe fogva helyezkedtek el. Négy lovat kettes kisefa segítségével fogtak be, általában az őszi mélyszántáshoz. A lovak szóbeli irányítása a cojde (balra), tületva.gy titled (jobbra), ne (indulj), hó (állj), curikk (hátra) szavakkal történt. 14 Balassa Iván: Az eke és a szántás története Magyarországon. Bp. 1973. 447.