Halmágyi Pál szerk.: A Dontól a marosig...1943–1944. A X. és XI. makói honvédnap és találkozó 2003, 2004. A Makói Múzeum Füzetei 104. (Makó, 2005)

XI. Makói Honvéd Emléknap és Találkozó, - Illésfalvi Péter: A honvédség erdélyi harcai 1944-ben

aknavetőszakasza ugyancsak négy csővel, egy német aknavetőszakasz két vetővel és egy német tábori tüzérüteg is. A védelem kulcsfigurája itt a 21. hegyiüteg parancsnoka, Brambring Vilmos főhadnagy volt. Brambring főhadnagy már augusztus legvégén öntevékenyen átlépte a magyar-román határt és harcfelderítő járőrével a Kis-Beszterce völgyéig hatolt. Ütegét a legfontosabb célokra, lehetséges gyülekezési körletekre, ellenség által igénybe vehető, tüzelőállásoknak alkalmas helyekre belőtte, lövegeinek váltóállásait előkészíttette. Ez a gondoskodás most meghozta gyümölcsét, mert a négy magyar hegyiágyú, kiegészülve a német üteg lövegeivel és a hat aknavetővel olyan tüzérharccsoportot eredményezett, amely a maga előtt lévő terepszakaszt és a Tölgyesi-szoros közvetlen előterét tüzfüggönyével remekül le tudta zárni. Közben a Tölgyesi-szoros mögöttes területeinek további biztosítására is intézkedett a IX. hadtestparancsnokság. Ennek következményeként a már említett 2. tábori póthadosztály egy zászlóaljának élszerelvénye éjfél körül befutott a gyergyószentmiklósi vasútállomásra. A Kelemen-havasoktól keletre még nem fenyegette közvetlen veszély Magyarországot, de szeptember l-jén a besztercei 22. határvadász-zászlóalj és két székely határőr-zászlóalj Kosnánál átlépte a határt és vasúti szállítással beérkezett Vatra Dornei-be. Ott a németek egy hídfőt alakítottak ki, mely a fontos mangánérclelőhelyet volt hivatva biztosítani. A német 8. vadászhadosztály és az ugyancsak német XVII. hadtest alárendeltségébe utalt magyar csapatok ennek az elvárásnak október elejéig eleget is tudtak tenni. Mindenképpen meg kell említeni egy magyar részről nem túl pozitív jelenséget, mely a székely határőrökkel volt kapcsolatos. A Székely Határőrség 1942-től lett felállítva, s a régi, Mária Terézia korabelihez hasonlóan milicrendszerüen megszervezve. 1944. augusztus végétől 20 székely határőr-zászlóalj vett részt a harcokban. Az alakulatokban apák és fiaik, nemritkán nagyapáik együtt szolgáltak. Kiképzésük és felszerelésük gyenge volt, a harcos szellem pedig elégtelen. Ennek volt köszönhető, hogy már a harcérintkezés első napjaitól kezdve tömeges szökések kezdődtek meg ezeknél a zászlóaljaknál, fontosabbnak tartván a saját porta, család védelmét a kötelékben történő, közös harcnál. A jelenség a magyar, de különösen a német katonai vezetést keserű meglepetésként érte, hiszen ismeretes volt előttük az I. világháborús székely vitézség, ami alig több, mint húsz esztendő alatt semmivé foszlott. Többnyire azért minden erejükből telhetőt megtettek a Székelyföldet védő magyar és német katonák, szeptember 7-én mégis megkezdődött a terület kiürítése. Onnantól kezdve ugyanis, hogy a Déli-Kárpátok szorosainak és hágóinak saját kézbe vétele végképp illúziónak bizonyult (lásd alább, a tordai csatáról szóló fejezetet), a Romániába zsákszerűen benyúló országrész hathatós katonai védelme nyilvánvalóan csak ideig-óráig lehetett megoldható a teljes bekerítés veszélye nélkül. A katonai kiürítés és a főharcvonal hátravonása Hitler engedélyével történt, s több lépcsőben hajtották végre. Részleteit az erdélyi harcokat a német 6. és 8., valamint a magyar 2. hadsereg-parancsnokság szervein keresztül irányító német DélUkrajna Hadseregcsoport törzse dolgozta ki. Teijedeimi korlátok miatt itt csak 54