Halmágyi Pál szerk.: Mályusz Elemér emlékezete 1898–1989. A Makói Múzeum Füzetei 92. (Makó, 1999)

Mályusz Miklós: A Mályusz család

események „hőseiről" alkotott véleményét is. A marxizmusnak egy tételét fogadta el: hogy mindig minden változik. Én nagyon csodálkoztam, hogy őt a háború után sokan fasisztának tartották, esetleg tartják ma is. Hiába, kevesen fektetnek forráskutatásra olyan nagy súlyt, mint Mályusz Elemér, és mint tudjuk, az emberi butaság határtalan. A közelmúltban egy tv-adás során Gyapai Gábor úgy emlékezett meg Apámról, mint nagy aszkétáról. Gyapai itt téved. Aszkézisről, igénytelenségről Mályusz Elemér esetében szó sem volt. Egyszerűen másra helyezte a súlyt, nem arra, amit a társadalom általában elvárt. Elsődlegesen a munkalehetőség volt számára a fontos, és e téren, mint említettem, keleti kényelmet élvezhetett majd hetven éven át. Szép bútorai, de különösen könyvei nagyon sokat jelentettek számára. Ezzel szemben embertársai róla alkotott véleménye csak akkor érdekelte, ha olyanoktól származott, akiknek adott a szavára. Ilyen ember nem sok akadt. Önmagában nyugvó, teljesen magabiztos ember volt Apám, aki talán semmitől sem félt, a haláltól sem. Csak azt sajnálta, hogy a másvilágra könyveit nem viheti magával... Személyes megjelenésére, méltóságára adott, nyilvános helyen csak elegánsan öltözve jelent meg, de otthon képes volt rongyokban is járni — nem a ruha érdekelte. Voltak kedvenc ételei, de mindent megevett, amit konyhánk produkált — kivételt csak az 1943 táján öcsém által sajátkezűleg golyóvá gyúrt krumplinúdli képezett. Ezt, öcsém nagy felháborodására, nem ette meg. Társaságára nagyon igényes volt, a butaságot semmilyen formában sem viselte el. Egyéb emberi gyengeségeket azonban elnézett, mindig azt állította, hogy cselédei (igaz, hogy csak a buták!) meglopják, de ezt maga se hitte el. Ha embertársai nagyon az idegeire mentek, viszszavonult a középkorba. Amúgy is azt hiszem, hogy pl. Prodavizi Ördög Miklós, aki Zsigmond korában nagy gazember lehetett, sokkal reálisabb valóság volt számára, mint mondjuk Gerő Ernő. Anyám szerint Garai nádorral jobban el tudott volna beszélgetni, mint egy-egy kortársával. Általában zárkózott volt és a szó köznapi értelmében nem volt szeretetreméltó. Mint élete végén a „Turóctól Thuróczyig" c. nagyon meleghangú visszaemlékezésében írta, egyetlen ifjúkori barátja hősi halála óta csak kollégái voltak, barátai, akikkel érzelmeiről beszélhetett volna, nem. Hálás vagyok a sorsnak, hogy nekem sikerült élete vége felé közel jutnom hozzá, és sikerült egyszer-kétszer elismerését is kivívnom. Azt mondtam beszédem elején, hogy Apám sorsa alapjában véve szerencsésen alakult. Szerencse volt, hogy tudományos nullák, akiket még epigonoknak sem lehet nevezni, már 1945-ben megfosztották katedrájától, mert így a sors megkímélte őt a „fordulat évétől", az egyetemek 1950-es szocialista szellemben történő „átszervezésétől", a szakszervezeti és pártgyűlésektől. Legkésőbb 1950-ben úgyis kirúgták volna. A nagy zuhanás szemünkben amúgy sem jelentett erkölcsi veszteséget, márcsak azért sem, mert noha nem volt katedrája, soha senkinek sem jutott eszébe őt másként szólítani, mint professzornak, esetleg méltóságos úrnak. És szerencsés volt Apám azért is, mert 91 évet megélt, noha megvolt benne is, mint apjában is, az a hibás gén, amelyik atherosclerosishoz vezet. Neki is megvolt minden adottsága ahhoz, hogy korán meghaljon, de rá szerencséjére a modern orvostudomány legjobb hazai képviselői vigyáztak. Ebből a 91 évből pedig hetven éven át napi tizennyolc órát áldozhatott könyvtárában hobbyjának, a történetírásnak. Nem nagy szerencse ez? Egyetlen célját nem 11