Halmágyi Pál szerk.: Tanulmányok Tóth Ferenc köszöntése. A Makói Múzeum Füzetei 90. (Makó, 1998)
Felföldi László: Kuferces csárdás
A kuferces tánccal foglalkozó eddigi csekély szakirodalmat (Réthei R M. 1906. 1924., Lehr A. 1907.) áttekintve azt szűrhetjük le, hogy tánctörténészeink szerint ez az elnevezés a 18. század vége óta a páros friss tánchoz kapcsolódott, amelynek legjellemzőbb figurái a helyben, összefogódzás nélkül járt aprózó, kopogó, dobogó mozdulatok, a páros lippentő-bukó-mártogató és a gyors páros forgás voltak. Réthei Prikkel Marián a friss párosnak számos más irodalmi és tájnyelvi elnevezését is összegyűjtötte, amelyek a friss egészére, vagy egyes mozzanataira illenek: friss tánc, néptánc, paraszttánc, pórtánc, magyar forgó, páros magyar, szabálytalan magyar, természetes magyar, cifra forgó, három-a-tánc, pörgő tánc, ugrós tánc stb. Táji változatokként említi emellett a dunántúli bukósX, mártogatóst, az alföldi lippentőst, a csongrádi topogói, a szegedi kutyakopogóst, a gömöri csámpásX, a debreceni kopogói, a nyíri ugrósi stb. Véleménye szerint ebbe a körbe tartozik a kuferces, kuferces tánc kifejezés is, amely a felsorolt táncnevekhez hasonlóan a friss páros tánc jellemző mozdulataira, főleg a lippentős, mártogatós, bukós mozdulatokra vonatkozik (Réthei P. M. 1906. 11.). (Ennek a fölfogásnak vált terjesztőjévé a magyar nyelvre és kultúrára vonatkozó szótárak, általános és szaklexikonok többsége. Kivételt képez a Néprajzi Lexikon, amelynek kupec címszava a kuferces tánc elnevezést a kupeces tánc elferdítésének tartja, visszautalva a Révai Nagylexikonra.) Ehhez képest újdonságot jelent az 1837-ből való makói köszöntő kufferczes csárdás elnevezése, amelyben a kuferces szavunk az akkoriban még ritka, kevéssé elterjedt csárdás névvel kapcsolódott. A tánctörténeti források szerint a csárdás szó az 1840-es években kezd rohamosan elterjedni, egyrészt a lassú páros tánc, másrészt a két, illetve három részből álló nemzeti páros tánc összefoglaló elnevezéseként. Magának a táncnak is meg kellett küzdenie a népszerűségért a kor divatos táncaival (a keringővel, galoppal, cotillonokkal, kontratáncokkal, polkával) szemben. Ahogy az 1842-ben a Regélő Tárcájában megjelent makói báli beszámolóban olvashatjuk: „...nálunk a magyar tánc még csak most küzd a nemzetiesedés paizsa alatt..." „Jártuk ugyan mi most is pórlakodalmi cifraforgónkat, a mint tudtuk, zengett is az ajkról három a tánc..." (Regélő I. 1842., A Regélő Tárcája 144.) Hasonló lehetett a helyzet Hódmezővásárhelyen is, ahol a Honderű 1844. évi tudósítása szerint fehér hollónak számított még a magyar tánc. (Honderű 2 1844., I. 166.) Az új nemzeti tánc hívei országszerte gyakran gúny tárgyai voltak, mint ahogy talán Balogi Bálint is, aki táncával elnyerte a páratlan magyar gyerek tréfás elismerést. Ennek eldöntéséhez konkrétan ismernünk kellene a szereplőket. A makói köszöntőben említett kuferces tánc formáját illetően, úgy tűnik, beleillik az általános képbe, hiszen Balogi Bálint menyecskékkel párosan vagy az ő távollétükben egyedül is eljárja. Amint említettük, a friss páros szerves részét képezi a laza kézfogással vagy összefogódzás nélkül járt aprózó. Ez az a pont, ahol az ugrós jellegű friss páros tánc és a férfi szólótánc között affinitás jöhet létre, s lehetővé válik a két táncfajta közeledése egymáshoz. Ennek fényében valószínűtlennek tartjuk a Jókai által említett csata utáni huszártáncot, amelyben víg tenyércsapkodás mellett járta a jókedvű legénység a kuferczes tánczot, vagy a Rab Rábyban leírt verbuváló jelenet táncát. Ez a fajta csoportos katonatánc közelebb áll a 126
