Fenyvesi László: Makó mint hódoltsági nagyváros a 16. században. A Makói Múzeum Füzetei 64. (Makó, 1989)
A termelés és a kereskedelem szerkezete
tartásnak, így nyilvánvaló, hogy sok makói nagygazda kenyérgabonából is árutermelést folytatott. A mezó'város másik nagy mezó'gazdasági termelési ágazata az álattenyésztés volt. Tekintve, hogy a török — rendkívüli kedvezményként — éppen a legértékesebb nagyállatok (marha, ló stb.) után nem szedett darabonkénti egyenesadót, 10 4 így csupán a vámhelyeken áthajtott marhák számából következtethetünk a tenyésztés hozzávetőleges pontosságú mennyiségi mutatóira. Makó másik nagy gazdasági területét a kézműipar képezte. A mezőváros ugyan nem ennek köszönhette felvirágzását, ámde az iparűzés, mint a városiasodás egyik mércéje, a továbbfejlődés szempontjából nem elhanyagolható. A hódoltsági Makó iparűzőinek számára és a kézműipar szerkezetére, differenciáltságának fokára csak a személynevekből következtethetünk. 10 5 Nos, ha e célból megvizsgáljuk az 1557/58-as makói dzsizje-deftert, akkor a 307 személynevet tartalmazó összeírásból 62 iparosnevet különíthetünk el. 10 6 Ez az összeírt adózó háztartásoknak éppen egyötöde. A mesterségek differenciálódása is tipikusnak tekinthető, hiszen összesen 16 szakma képviselőjének a nevét szűrhetjük ki az adólajstromból. Ezeket zömmel l-l személy viselte (borbély, fazekas, nyereggyártó, szitás, tálas, szíjgyártó stb.), de például már faiparral ketten (ácsok), kovácsolással és ötvösséggel hárman-hárman, húsiparral pedig öten foglalkoztak (mészárosok). S mint általában a hódoltságban, Makón is a ruházati ipar körébe tartozó mesterségek vezettek: 11 szűcs, 14 varga és 15 szabó foglalt helyet közöttük. Közülük került ki tehát az iparűzők kétharmada. S ha még hozzájuk vesszük az 5 mészárost és az l-l nyereg- és szíjgyártót is, megállapíthatjuk, hogy összesen 47 mester (az iparosok 76%-a) választott olyan foglalkozást, melyekhez valamilyen alapanyagot (hús, bőr, faggyú, szőr, csont, szaru, ín, bél stb.) a szarvasmarha adta. Borbély már 1536-ban is lakott Makón; e jómódú család egyik tagját — Ferencet — ott találjuk az 1557/58-as dzsizje-nánék listáján is, sőt egy másikat, Jakabot, 1559—1560-ban az esküdt polgárok között. A jómódú iparosok tehát a mezőváros magisztrátusába is bejutottak, kivéve részüket a közügyek intézéséből. Ez szintén általános jelenség a XV—XVI. századi mezővárosoknál. 10 7 A két ács felbukkanása viszont megint minőségi tényezőt emel ki: falun ugyanis a parasztok maguk készítették paticsfalas, nádtetős házaikat, viszont a népes mezővárosban erre már nem volt képes mindenki, a differenciálódás e tekintetben is megmutatkozott, ácsmesterekre is szükség volt. 10 8 Mindazonáltal a három ötvös jelenléte jelzi leginkább a népes és gazdag Marosparti mezőváros városias igényeit. Az ötvösség nem falusi ipar, hanem tipikusan városi, illetve a fejlett mezővárosokra jellemző, élvonalbeli hivatás, melynek ügyeskezű mesterei már-már művészi értékű remekműveket hoztak létre. 10 9 Emlékezzünk vissza: az 1551—1552 fordulóján Kamber bégnek ajándékozott értékes makói ezüstkehelyért még két és fél esztendő múlva is per folyt a Debrecenbe menekült polgárok között, melyben egy szarvasmarha árára becsülték az ötvösremeket. Ötvös csak ott élt meg, ahol arany- és ezüstműveiért igényes megrendelőkre talált, akik az értéket és a 10 4 Káldy-Nagy Gy.: Magyarországi... 1970. 36—40. 10 5 Vö. Fenyvesi L.: Kecskemét gazdasági... 1979. 95—103.; Szakály F.: Szeged... I. 1983. 606—611.; uő: Magyar kézművesség... 1985. 7—11. 10 6 Borovszky S.: Csanád... II. 1897. 352—353.; Szakály F.: Magyar kézművesség... 1985. 13. 10 7 L. a 105—106. jegyz.! 10 8 Szakály F.: Gyöngyös... 1984. 163. 1 0* Uo. 160., 164.; uő: Magyar kézművesség... 1985. 7., 10., 17—19.; Bobrovszky Ida: A XVII. századi... 1980. passim. 21
