Sípos Erzsébet: Szülőföldem, földeák, népélete. A Makói Múzeum Füzetei 28. (Makó, 1982)
A naptári év szokásai
cséplőgép tulajdonosok nem szerették. 10 zsáknál váltották egymást a munkások s pihenő ido alatt elszívtak egy-egy cigarettát. Naponta átlag 160 q búzát csépeltek el. A legnehezebb volt a polyvalyuknál álló munkásnak, ő annyi port nyelt, hogy még a szájában is vályog volt, bár a szája be volt kötve és szemüveg is volt rajta. A cséplést hajnalban kezdték, s este 8-ig zúgtak a gépek. Csépléskor gyakran keletkeztek tüzek is, amikor az asztagok a gépekkel együtt leégtek. A géptulajdonos egyedül annyit keresett, mint a munkásai összesen. A cséplőmunkások általában 20 q búzát kerestek egy nyáron. Nehéz kereset volt ez, mert amikor jobban jött a szem, bizony nagyon kellett ugrálni. A rudashordók alig győzték vinni a szalmát, és a sok járástól a járódeszka úgy kifényesedett, hogy olyan volt, mint a tükör és úgy csúszott, mint a jég. Le is csúsztak sokszor, s erre volt nagy viháncolás a fiatalok között. Az idősebbek inkább annak örültek, ha a deszka megázott, és nem csúszott annyira, ám a fiatalság még ekkor is a bolondozást kereste. Volt olyan is, mikor az etető beleesett a cséplőgépdobba s meg is halt vagy szerencsésebb esetben csak a karját szakította le a gép. Nagyon vigyázni kellett, hogy az égető napon az ember a dob szélén állva bele ne szédüljön a gépbe. Az etetőnek az egyenletes táplálás mellett arra is kellett figyelni, hogy a gyerek jól adja a kezébe a kévét. Az idősebbek a kazlakat rakták szépen, akkurátusan. A takarosan összerakott kazalért a gazdától jutalmul pálinkát és pipadohányt kaptak. Cséplés után, mikor elment a cséplőgép, a polyvakazlakat mindig be kellett dugdosni szalmacsóvával, hogy szét ne rugdossák a tyúkok. A faluszéli szérűkről a kazlakat, a polyvát és a szalmát hazahordták az udvarokba. A szalmával fűtöttek és aljaztak a jószág alá. A polyvát répával összeszecskázva feletették a jószággal. A tanyák mellett a kazlakat szépen betetejezték, hogy be ne ázzon és lekötötték, hogy föl ne fordítsa a vihar. Nálunk is nagy eseménynek számított a cséplés. Ahogy jöttek le a kévék a cséplőgépről, apám nézte, számolgatta, hogy fizet az idei termés. A mázsás nem győzte felés lekapcsolni a zsákokat és megnyugtatta apámat: Jól jön a szem lefelé. Sokszor 15— 16 q-t is adott a zsíros réti föld. Szokás szerint csak a mázsás és az etető étkeztek bent a gazdánál. Anyám mégis az egész gépaljnak főzött. Cséplés után a búza bekerült a magtárba. Az aratás és cséplés után rövid pihenő következett, majd megkezdődtek a nagy őszi betakarítási munkák. Azt, hogy régen milyen nehéz volt az aratás, csak az tudja, aki csinálta. Szüleink, hogy buzdítsanak a munkára, de sokszor mondták: Véres verejtékkel köll mögkeresni kenyerünket, ha parasztnak születtünk. Ez így is volt, mert egész aratási idő alatt csorgott a vérünk: a tarló, a kotu, a liciumtüske kivérezte bőrünket. Talán ezért is kellet megcsókolni az elejtett kenyeret, mert annyit kellett szenvedni érte. A felejthetetlen aratások, a kaszások suhintásai, a marokszedők hajlongásai ma már mind elmúltak, csak a régi öregek emlékeiben élnek még, kik ezeket a nehéz munkákat mind végig csinálták. Az öregek pedig lassan kihalnak, magukkal viszik emlékeiket. A naptári év szokásai Az itt csokorba szedett szokásokat mind jó anyámtól, Bálint Erzsébettől hallottam. Anyám mindig tisztelettel emlegette a régi öregek szokásait. A falu hosszú századokon át élte saját belső világát a maga megszokott törvényei szerint. Felsorolni is nehéz, mennyi szokás kísérte lakói életét újévtől szilveszterig. Minden ünnepnek megvoltak a sajátos hagyományai, melyeket az öregek mindig szigorúan megtartattak a fiatalokkal. 24
