A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 8. (Szeged, 2002)

BENDE Lívia – LŐRINCZY Gábor – TÜRK Attila: Honfoglalás kori temetkezés Kiskundorozsma-Hosszúhát-halomról

és időszakos vízfolyások tagolják, amelyek között több halom és kiemelkedés található. Ezek a 1,5-2 m-re kiemelkedő hátak többnyire a pleisztocén kori löszfelszín maradványai (ANDÓ 1995, 20), és árvizek esetén is szárazak maradtak. Ez és számos más régészeti lelőhely, többek között a Maros-torokkal szemközti 10-11. századi lelőhelyek egy része is ezeken található, pl. Öthalom (KÜRTI 1983a, 248-249). A két terület tengerszint feletti magassága közel 5 m-rel tér el egymástól. A mélyebben fekvő terület tengerszint feletti magassága a Tisza, a Subasaiés Maty-éri-csatorna környékén 80 m, a dorozsmai homokhát keleti határterületén pedig 85 m, amely Ny-i irányban a megyehatárig 120 m-re emelkedik (ANDÓ 1995, 20. és 5. grafikai melléklet). A vízrajzra jellemző, hogy a legfontosabb vízfolyás a Maty-ér, amely egykor a Tisza holtága volt, és a mainál jóval nagyobb volt a mederzete, mely Dorozsma alatt ágakra bomlott, és a szegedi és algyői határ vízállásaiban végződött (ANDÓ 1995, 27). A hosszúhát-halomi lelőhely, a kiskundorozsmai határ többi honfoglalás kori lelőhelyéhez hasonlóan, szintén a Maty-ér partján fekszik. Talajtani szempontból elmondható, hogy a homokkal fedett Duna-Tisza közi hátság Tisza-völgygyei érintkező keleti peremén, főként a Maty-ér völgyvonalán, müvelésre alkalmas mezőségi vályogtalaj, a Tisza irányában pedig öntéstalajok és löszhátak találhatók (ANDÓ 1995,24). Az általunk ismertetett lelőhely az időszakosan vízjárta ártéri rétek nyugati peremterületén fekszik. A művelésre alkalmas mezőségi vályogtalajon végzett növénytermesztés mellett kiemelt szerepe lehetett az állattenyésztésnek, mivel az ártéri rétek nagy mennyiségű állat eltartására voltak alkalmasak!

68 Az itt ismertetett Kiskundorozsma-hosszúháthalomi sír, valamint a Kiskundorozsma-Subasán feltárt néhány sírós temető területi elhelyezkedését tekintve a Kürti Béla által bojárhalom-jánosszállási csoportnak nevezett lelőhelyek számát növeli. Ugyanakkor az üllési és a pusztamérgesi temetkezések a Duna-Tisza közi homokhátról, olyan területről váltak ismertté, ahonnan eddig nem rendelkeztünk a korszakra vonatkozó adatokkal. E lelőhelyek a Rúzsa és Asotthalom területéről ismert temetkezésekhez kapcsolódnak, földrajzilag az ún. bojárhalom-jánosszállási csoport (KÜRTI 1994, 373-374) és a kiskunhalasi határból ismert (RÉVÉSZ 2001, 68-69) temetkezések között helyezkednek el. Az újabb lelőhelyek egyrészt igazolják Kürti Béla megfigyelését a jobb és bal parti megtelepedés különbözőségére vonatkozóan,

69 de ugyanakkor látnunk kell, hogy a magányos sírok vagy kis sírszámú temetők nem érnek véget a mai megyehatárnál, hanem a Duna-Tisza közén, s annak főként a déli felén a „magányos sírok" és rangos kis temetők száma lényegesen meghaladja a nagy sírszámú, folyamatosan használt temetőkét. A fentiek alapján felmerül a kérdés, vajon a bojárhalom-jánosszállási csoport valóban elválasztható-e a Duna-Tisza közén különösebb csoportosulás nélkül előforduló lelőhelyektől,

70 vagy a lelőhelyek elhelyezkedésének elsősorban — vagy döntően — természetföldrajzi meghatározottsága van, és a nagy léptékű, illusztrációként használt térképeken itt-ott megmutatkozó sűrűsödésüknek és ritkulásuknak inkább kutatástörténeti indoka lehet. Erre kitűnő példa a kiskundorozsmai lelőhelyek fekvése. Míg az eddig közölt említett vaktérképeken szinte egy csomóban fordulnak elő (KÜRTI 1994, l. kép; KÜRTI 1994a, l. kép), addig a terület földrajzi és vízrajzi viszonyait is bemutató megfelelő térképen a lelőhelyek elhelyezkedése beszédesebb. A temetőkhöz tartozó szállások, települések a környék legjobb minőségű réties/löszös talajú területein, a vizek közvetlen közelében lehettek, hiszen a temetők is innen ismertek (15. kép). A Gépállomás és a Jerney-téglagyár területéről ismert sírok a NagyMaty-ér nyugati partjáról, a hosszúháti és a hosszúhát-halomi a Kis-Maty-ér végétől, míg a subasai ez utóbbi oldalágának nyugati partjáról került elő. A Vörös homok dűlői sírban fekvő férfi szállása — a földrajzi közelségük alapján — a Syha-tó vagy a 68 A megtelepedésben elsődleges szerepet játszó természetföldrajzi viszonyok hasonlóak voltak a Révész László által, a bodrogközi honfoglalás kori lelőhelyek kapcsán rekonstruált környezethez (RÉVÉSZ 1996, 12). 69 Már hasonló megállapításra jutott Bálint Csanád is. Nála a gazdag magányos sírok vagy kis sírszámú, rangos temetők a LIampel-A, míg a nagyobb sírszámú, folyamatosan használt temetők a Hampel-féle B csoportként szerepeltek hagyományosan (BÁLINT 1980, 43-44). 70 Véleményünk szerint a folyamatosan használt jánosszállási és öthalmi temető nem sorolható egy csoportba a többi lelőhellyel, sőt magának a csoportosításnak — a földrajzi közelségen és távolságon kívül — nincs semmi indoka. A rozettás lószerszámveretek elterjedése alapján a Duna-Tisza közén körülhatárolt déli csoport, amelynek területe a Maros-toroktól Kiskunhalasig terjed (RÉVÉSZ2001, 68), ellent monda területen belüli csoportok elkülönítésének.