A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 9. (Szeged, 2006)

BÁLINT László: Októberi hulló csillagok. Egy volt gimnazista visszaemlékezései az 1956-os szegedi eseményekre

Teljesen védtelen, fegyvertelen tömegről volt szó. Még az előző napokon használt vasdarabok, ácskapcsok sem voltak senkinél, hiszen azokkal kellett volna eltávolítani. Csak zászlók voltak a kezekben és transzparensek. De ezekből sem volt túlzottan sok. Közeledve a Széchenyi térhez egyre hangosabban követeltük a fegyveres kordon eltávolítását és a tervezett nagygyűlés megtartásának a lehetővé tételét. A fegyveresek azonban a követelések eUenére sem távoztak. Kitartottak rendületlenül ők is és mi is a tüntetők. A felvonulók hangorkánja egyre csak nőtt. Próbált a tömeg előre araszolni. Ezután dördültek el a lövések. Azok a máig emlékezetes lövések. Gyermekfejjel már átéltem Székesfehérvár-Polgárdi-Nádasladány térségében az 1944 telén lezajlott nagy németrszovjet csatározást. Hallottam és láttam a lövedékek süvítését, aknák robbanását, bombák becsapódását, láttam a megszámlálhatatlan sebesültet, a sok széthagyott és megfagyott emberi és áUati tetemet. Átéltem a soproni és néhány németországi bombázást, amit akkoriban csak úgy emlegettek, hogy „szőnyegbombázás". Mindezek veszélyességét azonban akkor nem igazán tudtam felfogni. Azokban az időkben talán öt éves lehettem. Akkor a felnőtt hozzátartozóim féltek helyettem is. 1956 októberében ott a Takaréktár utca végén, már-már majdnem a Széchenyi téren, tizenhat és fél évesen láttam először úgy torkolattüzet, hogy a fegyver csöve felénk-felém irányult. Akkor és ott halt meg az a fiatalember, aki a szegedi forradalmi események egyetlen halálos áldozata volt. Akkor és ott észleltem-érzékeltem először a menekülés okozta pánikot. De akkor és ott, abban a helyzetben tapasztaltam és tanultam meg azt is, hogy vannak emberek, akik üyen életveszélyes esetekben sem vesztik el a fejüket, nem futamodnak meg, hanem kitartanak, talpra állnak és talpon maradnak. Nem is kevesen voltak ott akkor ilyenek. Bizonyára ezeknek az embereknek a példája ragadott meg bennünket kettőnket és nyüván azt a sok-sok másokat is, akik az első ijedtségen is túljutván csatlakoztunk ahhoz a menethez, amelyik a hősi halált halt — csak így tudom nevezni — fiatalember holttestét egy hordágyon magasra emelve a néma tömeg kíséretében vitte végig a Tisza Lajos/Lenin körúton. Ekkorára már nagyon csendes volt a belváros. Még ma is beleborzongok, ha arra gondolok, müyen felkavaró érzések töltöttek el bennünket akkor ott abban a némán, szmte egy pisszenés nélkül vonuló, még a lépések zaját is visszafogó, méltóságteljesen gyászoló tömegbe. Micsoda látvány lehetett ez kívülről, a járdáról, a házak ablakaiból nézve. A szmte kifejezhetetlen nagy csend közepette a tüntetők vitték, kísértük azt a társunkat, akit tulajdonképpen sokan nem is ismertünk, de biztosak voltunk abban, hogy már napok óta 0 is ott volt minden felvonuláson, demonstráción. Ugyanúgy az első sorokban lehetett korábban is, mint ott a Takaréktár utcában. így lehetett 0 az áldozat. Harmadikos gimnazistaként be nem ismertük volna, ma idős fejjel már szégyenkezés nélkül bevallhatom, hogy ennek az emlékezetes napnak a déli óráiban és egész délután, amikor itt-ott megláttunk a szakaszkötelékben járőröző karhatalmistákat, hát bizony megremegett a lábunk. Csepel 350 típusú ponyva nélküli teherautókon cirkáltak a városban, a vezetőfülke tetejéről golyószóró nézett fenyegetően előre. A Takaréktár utcában történtek után bizonyára célszerűnek látták az erőfitogtató demonstratív járőrözést. Estére hajói emlékszem kijárási tilalom is el volt rendelve a városban.