A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 4. (Szeged, 2003)

Ifj. Lele József: Megállítottam az időt

az októberi ájtatosságokon is éppúgy, mint a szálláskereső, februárban pedig a lúrdesi kilenceden. Láttam, miként veri Postás Miska bácsi és felesége ezrével a vályogot, arrébb meg a helyi cigányok szakajtottak, áztattak, tapostak és terítettek, majd százasolták a formás építőanyagot. Mentünk nyári vasárnap déltájban a Tiszára, ahol a lovakat úsztatták a nagygatyás tápai legények, néhány idős meg a teheneiről áztatta le a csimbókokat. Aztán mentünk délután, hogy megmártózzunk a Tisza vizében. Szívesen mentem a templomba ministrálni, harangozni. Ismertem a harangozás, a misék, vecsernyék rendjét. El-elszaladtam én is az Ördögh Sándor, máskor a Fercsi, vagy a Mojé korcsmájának udvarára, ahol legények és házas emberek kugliztak, de beosontam a bálterembe is, amikor a KALOT legények és a KALÁSZ lányok bálok előtt maguk fabrikálta színfalak között népszínművekkel szórakoztatták a falu népét. Mentem én is betlehemezni. Waldmann József kántortanító szerkesztett számunkra is betlehemes játékot, csak arra kellett ügyelnünk, hogy mi, mint fölvégiek véletlenül se tévedjünk át Tigérhátra, mert akkor megvertek a tigérhátiak. Mint ahogyan mi sem szerettük őket Fölvégen látni. Tavasztól őszig a tágas libalegelőn játszottunk estefeléken, még akkor is, ha a földből fáradtan értünk haza. Aratás után néztük, miként csépelnek a szegedi Kitter, a Bába, a tápai Vincze Mukká és mások cséplőgépei. Hordtuk a vizet a már rég betemetett sárgagödörből a kazlak elé tett hordókba, dézsákba és elkergettük a libákat, akik oly nagy buzgalommal csipegették a kazlak oldalából kikandikáló kalászokat. A komp főként akkor járt sűrűn át meg vissza a Tiszán, amikor a Tápairétről kocsiszámra hordták a gazdák a kévés gabonát az innenső oldalra: a Kisgyöpre és a Nagykerekgyöpre. Órákig elnézegettem, amint a négy evezős dereglyével mentek a gyalogosok, hogy a kompban a kocsiktól ne vegyék el a helyet. Később már én is húztam a kompkötelet, eveztem a dereglyében és láttam, amint Cs. Nagy Pista bácsi és Nyinkó Pista bácsi halat szedtek a varsából, s tették a gyalogbárkájukba. Akár otthon a szülőházban, akár az utcán voltam, jártam, mindenütt a mi ö-ző beszédünket hallottam, így természetes, hogy ma sem tudok másként beszélni, csak ö-vel. Vasárnap mise után nagyanyám mindég sütött kalácsot. Csak kalácsot, noha ehhez tudni kell, hogy Tápén idősek ajkán a sütemény neve máig kalács. Láttam, miként készült nagyanyám a kenyértészta készítéséhez és azt, miként dagasztotta nagyapám, és alig vártam, hogy a frissen sült kenyérből ehessek mézzel. Kis falu volt a miénk. Mindenki ismert mindenkit. Mindenki köszönt mindenkinek, haragosok tán nem is voltak itten. Ebbe a csodálatosan szép tápai világba születtem és nevelődtem. Nagyszüleim halála után végleg a szüleim házába kerültem. Akkor már a szegedi (Pick) szalámigyárban voltam hentes tanuló. A nagyszülői házba egyre ritkábban, de el-elmentem. Hallani véltem nagyapámat, amint reggelizni hív: „Gyere önni, Józsika!" Máskor meg ezt: „Máma ki kéne mönni Új fődbe egy kis céklalevélért, azt' hozunk pár szál gyökeret, répát. Nemsokára elvetjük a dinnye magokat, jó?" És hányszor felidéződik nagyanyám hangja: „Józsika, sződd össze a tojásokat!" Ébredésem a néprajz felé Amíg főutcái (Kossuth utca 40. alatti) házunkban laktam, mindég arra gondoltam, milyen jó is lett volna örökre a szülőházamban maradni, abban a látszólagos, 14