Balogh Csilla – P. Fischl Klára: Felgyő, Ürmös-tanya. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Monumenta Archeologica 1. (Szeged, 2010)
BALOGH Csilla: A Felgyő, Ürmös-tanyai avar kori temető
242 BALOGH Csilla környéke. Itt meghatározó a szeged-makkoserdei temető. Bár a sírleírásokban sok bizonytalanság van, mégis ebből a temetőből származik a legtöbb és legváltozatosabb adat az állatáldozatokra: lovas sírok teljes és részleges lóval, önálló lósír, egész és részleges marha- és borjútemetkezés, részleges juh, állatkoponyák és mindezek variációja, gyakran egy sírban több áldozati állattal. Az áldozati állatok nagyobb száma és típusa a tiszántúli kora avar kori hagyományok felé mutat, a temető fülkesírjai a Körös-Tisza-Maros közének késői típusú fülkesírjaihoz hasonlóak. Az áldozati állat sírba helyezésének szokása e temető alapján ezen a területen is a 7. század közepe után jelent meg. A temető lovas sírjainak többségét erre az időre keltezi a 24. sír II. Constans és IV. Constantinus solidusa (654-659). Ez keltezi a lovas sírokkal megjelent egyéb teljes, vagy részleges állattemetkezéseket is. A lóval való temetés szokásával a 8. század első évtizedeiben felhagyhattak, mert a lovas sírokban klasszikus griffes és indás leletanyag nem fordul elő. Ugyanakkor a marha és juhtemetkezéseket még gyakorolták. Kisebb szünet után, a 8. század végén ismét feltűntek a lovas sírok, azonban már csak kisebb számban. Erre utal a temető 105. és 317. sírja. Az áldozati állatok lényegesen ritkább esetben, inkább csak szórványosan tűnnek fel a Duna-Tisza köze alsó harmadának középső részén: az adorjáni, kishegyesi, óverbászi és szokolaci temetők említhetők példaként. 7.2. Ételmelléklet Allatcsontok: A temető 96 sírjába (44,4%) helyeztek ételadományt: 41 férfi, 31 nő és 13 gyermek mellé, valamint 11 esetben nem lehetett a halott nemét megállapítani. 69 sírba egy, 17 sírba két, három-három sírba három és négy sírba öt ételadomány került elő. Leggyakoribb ételadomány a szarvasmarha volt, azt követte a juh, majd a házityúk. A legkevesebb ételadomány a sertésből (57., 95., 119., 149., 170., 191., 199. és 233. sír) és a házilúdból (86., 118. és 159. sír) származott. Az ételadományok helye a koporsón belül, a halott közelében volt. A vizsgált esetek döntő többségében az állatcsontok a lábak közeléből kerültek elő, leggyakrabban a lábfejek, vagy a lábszárak mellől, ritkábban a combcsontok közül vagy mellől. Csak ritkán helyezték a húsadományt a koponya mellé és elenyésző azon esetek száma, amikor az állatcsontot a felsőtest mellett találták. A leggyakoribb szarvasmarha-melléklet a gerinc és oldalas rész, általában a hát- és ágyékcsigolya (karaj), néha a borda. A juh-mellékletek között legtöbbször oldalas és gerinc fordult elő, illetve három sírban (21., 82. és 165. sír) keresztcsont és a farokcsigolyák (ún. hosszúfartő), két sírban (136., 160. sír) sípcsont és egy-egy esetben (169. és 229. sír) lapocka és medence volt. A sertés-mellékletek többsége oldalas volt, amire egy-egy borda utalt. Ezekhez néha csigolya is került. Az 57. sírból sertés combcsontja, a 149. sírból hátsó végtagja és a 191. sírból sípcsontja származik. Házityúk esetében a szárnyát, illetve combját adták ételadománynak, többnyire annak csak a húsos részét. Egész szárny csak ritkán, egész láb egyáltalán nem került a sírokba. Némi különbség jelentkezik az ételadományok előfordulásában a halottak neme tekintetében: a férfi sírokban marha-juh-szárnyas-sertés, a nöi sírokban szárnyas-marha-juh-sertés gyakorisági sorrend állítható fel. A temetési rítusban szereplő állatok kombinációja, vagyis az elhunytak állatfajhoz „kötődése" (VÖRÖS 1991, 91) szerint a disznó és a juh mindig más állatfajjal együtt fordult elő, a nőknél a szárnyasfélék, a férfiaknál a szarvasmarha ételadományok voltak leggyakrabban önállóak. A Duna-Tisza köze kora avar kori temetkezéseire nem jellemzőek az állati eredetű mellékletek, azonban az avar kor második felére az ételadományok sírba helyezése a temetkezési szokások fontos elemévé vált. Az állatcsontok százalékos előfordulása tekintetében az egyes temetők között jelentős különbségek figyelhetők meg: 8- pl. a Duna-menti sávban egyes temetőkre (pl. Csepel-Háros, CsepelSzabadkikötő, Fajsz-Ártér) egyáltalán nem jellemző az ételadomány, míg más temetőkben (Szeged-Fehértó A., Szeged-Kundomb, Szabadszállás-Batthyányi utca) a síroknak akár 45-60%-ban volt állatcsont. A rendelkezésre álló adatok alapján a DunaTisza köze felső (pl. Üllő I. és II.) és alsó harmadáéi Az ételadományok nagyobb területre vonatkozó vizsgálatának több akadálya is van. Egyrészt a nagy anyagmennyiségnek csak töredéke vizsgálható, mert nagyobb részt — főként a régi ásatások esetében — begyűjtésre sem kerültek, pl. a 213 siros Kiskőrös- Város alatti temetőből mindössze 12 sírból gyűjtötték össze az állatcsontokat (BÖKÖNYI 1955, 211). Ezekben az esetekben csak az egykori leírások, az ásatok meghatározásai maradtak fenn, amely szerencsés esetben fajtamegnevezés mellett a testrész azonosítását is tartalmazza, de sok esetben csak az általános állatcsont megnevezés fordul elő. Másrészt az ételadománvok döntő többsége im. első osztályú hús, azaz végtag és gerinc. Ezzel szemben a fej az étkezés szempontjából meglehetősen értéktelen testrész, a fejhús csak harmadosztályú hús. Ugyanakkor a fajta meghatározásában éppen a koponyának lenne a legnagyobb szerepe. Harmadsorban alig van olyan temető, illetve temetőrészlet, amelynek állatcsont anyagát szakember határozta meg. Mindössze a Kiskőrös-Város alatti temető (BÖKÖNYI 1955), illetve a Szabadszállás B. gyakorlótér (VÖRÖS 2004) állatcsont anyagának meghatározása jelent meg. Ezen kívül az e kötetbe publikált felgyői állatcsontleletek szakszerű feldolgozása készült el (KÖRÖSI 2010a).
