A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1991/92-1. (Szeged,1992)

Művészettörténet - Gáspárné Zauner Éva: Vinkler László önarcképei

Kérdésünk továbbra is kérdés marad, de már sokkal konkrétabb: a szándékos önbemutatás egyértelműen különbözik ennél a művésznél a valódi szociális státustól, sőt még a karakter jellemzőitől is. Vinkler soha sem volt és nem is lett forradalmár, de "reakciós burzsoá" sem volt, mint ahogyan sokkal későbben vádolták. A kettős képen az aktuális személyiséget éppúgy reprezentálja az elszántan "leválni" akaró ön-portré, mint a háttérben reánk tekintő kisérő alak, talán ő a "bessere Hälfte" (jobbik fél) Goethe szavával. Az önbemutatás eltolódik a "maszk" irányába, a forradalmár ifjú egyelőre csak önmagát is biztató álarc, bár hamarosan aktuálissá válik a tudatos elszakadás és szakítás a nagypolgári hagyományoktól és az institucionálisan katolikus szülői környezettől. Ezt a maszk- mivoltot érzi sokkal később a kiforrott művész és nem tudja elviselni és levágja egy részét, aminthogy 20 esztendővel későbben, 1956-os meghurcoltatása után számos változatban megrajzolta, litografálta "Prokrusztész doktor anatómiáját". Ezeken a képeken a mesterrabló levágja a fölöslegesen nagyra nőtt testrészeket áldozatairól. Vinkler későbbi életében egyre inkább előtérbe került elmélkedő, eszmélődő hajlama s mig külső sorsát más erők tolták, sodorták, taszigálták, mint Odysszeusz tutaját, - azalatt ő gondolkodással, képpel, írással, a sajnos túlságosan is csodált és követett Picassoval való képzeletbeli beszélgetéssel, meghitt baráti együttlétekben, csöndes tűzbámulással, befagyott tócsák hosszas szemlélésében, a makói hagymák titkának kémlelése között kifejlesztette magában azt az embert és művészt, akit legjobb alkotásaiban megismerhetünk. Idősebb korában ő lett a finom, a szelid, a senkit meg nem sértve bátran itélő, elemző és alkotó, nagy szegedi művész, akinek életútját végigkísérik az önarcképek. Ezzel a bemutatással talán már be is evezhetünk a mélybe és félretéve minden módszeres aggályoskodást, megidézhetjük Vinkler László alakját, akit mint 26 éves fiatalembert ismertem meg 19 éves diáklány koromban. Barátságunk kezdetén csaknem naponta találkoztunk társaságban, Tisza-parti sétákon, templomban, hangversenyen legtöbbször azonban műtermében, alkotás közben folytatott beszélgetéssel. Művészet, élet és halál, család és magány, hit és kétely, tevékenység és mulandóság voltak az együttlétek témái. A szigorúan "csak baráti" hangnem kereteit soha át nem lépve sejtettük egymás érzelmeinek hullámzását, ebben én voltam a türelmesen meghallgató fél, ő pedig vívódón közlő. Az első évben sokat voltunk együtt Genal Tiborral, aki műértő bírálatával kísérte munkáját, nem egyszer indulatos kitörésekre ingerelve, főként freskói munkálása közben. 1941-ben a Szegedre került Kerényi Károly s attól kezdve kibővült a baráti kör: Sik Sándor, Bálint Sándor és Sára, Dorogi Imre és Baróti Dezső voltak az állandó tagjai a "csütörtöki körnek" - amit mi ugyan nem neveztünk körnek, csak egyszerűen összejövetelnek. Vinkler festményeinek alkalmi véleményezői voltak Rusznyák István, Szent Györgyi Albert és Várady Imre. A baráti kör csak néhány évig volt élő, az 1944-es és 45-ös kataklizma szétszórta a társaságot, bár mindenki élve került ki a nemzeti tragédiából. 1944 március 19-én este hárman voltunk Vinkler műtermében: a festő, Baróti és jómagam. Valamennyien sejtettük a nap történelmi jelentőségét. A hűvös estén a fehér cserépkandallónak támaszkodva álltunk, Baróti felolvasta, illetve nyersfordításban tolmácsolta Giraudoux "A trójai háború elmarad" című drámájából Hektor beszédét az elsett trójai hősök felett. Nem tudtuk, hogy melyikünk és még hány barátunk esik áldozatul a barbárság tombolásának, de már előre is bocsánatot kértünk azoktól, akik nem élvezhetik majd a nap melegét, a szellő hűsét és a szerelem gyönyörűségét, amikor a többiek - talán mi is reméltük - még fiatalon életben leszünk. Élveztük a pillanat emelkedettségét s nem is sejtettük, hogy Vinkler jobb szeme hamarosan a légitámadások 320