A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-1. (Szeged, 1986)
Néprajz - Szilágyi Miklós: A Mindszent-algyői uradalom halászati szerződései (1832–1861)
ismeretében nem lehet kétséges, hogy a hasonlóan „nagyvállalkozást" sejtető szerződések (7, 9, 15, 16, 19, 20. sz r ) aláíróit a vagyonösszeírások ismeretében rendre azonosítani tudnánk azokkal a tehetős polgárokkal, akik egyszerre többféle kereskedelmi vállalkozásban voltak érdekeltek. A halászat mellett egyéb pénz-ügyletekben is érdekelt „nagyvállalkozók" között természetesen ekkortájt is lehettek olyanok, mint a Pallavicini uradalom halászó vizeit 1878-ban évi 2200 Ft-ért öt társával kiárendáló Bitó János, aki ugyan végigjárta a szegedi halászok és halkereskedők „ranglétráját", joggal tekintette tehát magát „halásznak", jóllehet a bérlet idején — önéletrajzából kitetszően — már inkább tőkéjét kockáztató kereskedő, mintsem egy patriarchális szervezetű halászcsapat tagja volt. 19 Ha a bérlő maga nem is vett részt a halászatban : nem vállalta a hálóhúzás napi robotját, „vállalkozása" — esetleg — egységes szervezetű „halászati és halfeldolgozó üzem" irányítását, specialista „bérmunkások" foglalkoztatását is jelenthetné. Ez a lehetőség az Alsó-Tisza vidékének 19. századi halászatáról szóló közel egykorú és visszaemlékező leírások ismeretében inkább csak elméletinek tűnik: egyértelműen a halászcsapatok önállósága, és a munkában való részvétel, a halászeszközökhöz való anyagi hozzájárulás mértékét figyelembe vevő arányos részesedés hangsúlyozódik minden értékelhető forrásunkban. 20 Bár mindennek ellenére nem zárható ki annak a lehetősége sem — különösen akkor nem, ha a vállalkozó, mint Bitó János, eredetileg halász volt —, hogy a bérlő is rendelkezett néhány nagyhálóval, melyekkel egy-egy halászmester irányítása alatt, bérmunkásként vagy „résziben" hat tagú halászcsapatok halásztak. Az általánosan jellemző hasznosítási mód azonban az „albérletbe" adás és az egy-egy szerszám után követelt taksa volt! Halászó vizek és halfogási módok Gondosan körülhatárolták a Pallavicini uradalom halászati szerződéseiben — ahogy minden más halászati szerződésben 21 — a bérbe adott vizeket, a vízrajzi neveknek is figyelemreméltóan gazdag gyűjteménye tehát minden ilyen szöveg. Erre a forrás-lehetőségre azonban Inczefi Géza módszertanilag példamutató és az anyaggyűjtésben rendkívül körültekintő, Szeged környéki földrajzinév-publikációi után szükségtelen külön is felhívnunk a figyelmet. 22 A vizek és a vízjárás jogi szükségletű leírásaiból inkább a szokásos, a lehetséges halászati technika szokásjogi és ökológiai feltétel-rendszerére igyekszünk következtetni a továbbiakban. A nyílt vizeken nem jelölhetők meg egyértelműen a halászatra jogosultság határai, természetes tehát, ha a közös használattal kapcsolatos jogszokások egész sorára rálelhetünk a szerződésekben. Amikor a Tisza jelentette két szomszédos birtok természetes határát, vagyis két birtokosnak is halászati joga volt a folyóban, nem az elméleti középvonalat jelölték meg a bérelt víz határaként. Ehelyett azt szabályozták, hogy csak az egyik parton húzhatják ki hálójukat a halászok (5. sz) Ez a kikötés a kisszerszámos halásztra nem, csak a nagyhálós halászatra vonatkozott. Nyilván nem azért volt ez a megkülönböztetés, mert a kerítőháló kivetésekor és tértölelő vontatásakor amúgy sem lehetett alkalmazkodni a folyó szeszélyesen sodró vizén az elméleti 19 Bitó János, é. n. 61. 20 L. pl. Herman Ottó, 1887. 69—71, 272. skk. — Ezt részletezi emlékiratában Danicska József is (Néprajzi Múzeum EA 4289). 21 L. pl. Sólymos Ede—Solymosné Gölder Márta, 1978. 22 Inczefi Géza, 1960; 1961. 147
