Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

Mása Ágnes vallomása (részlet, a szerző birtokában) Később Rúzsát megint elfogták, örökös rabságra ítélték, majd Kustin (Kufstein) várába zárták. Már tizenhét esztendeje raboskodott, amikor Baronka grófnő is, aki már akkor kommunista volt, idekerült. Sándor lett itt a szolgája. Amikor a grófnő kiszabadult, Rúzsa Sándor arra kérte, hogy mondja meg Ferenc Jóskának: emlékezzék meg arról az emberről, aki valamikor Félegyházáig elkísérte. A király nem is feledkezett meg róla. Még akkor este bevitték hozzá a subáját, kieresztették. Avval bocsátották el, hogy őfelsége a bécsi állomáson várja. Itt megkérdezte tőle, hogy tovább is betyár számít-e lenni. Sándor ígérte, hogy jóba foglalja magát. Erre a király pénzzel ajándékozta meg. Idehaza a felesége, Veszelka Julcsa mindennap várta. Az öreg Vastag, aki élő életében olvasással nem sokat bajoskodott, e találkozásról — akár olvasásból, akár hallomásból — aligha Krúdy említett regényéből értesült. Az anarchista Baronka grófnőt — ismerve Krúdyt — semmiképpen sem hagyta volna ki különc hőseinek galériájából. Nyilvánvaló, hogy a sövényházi mondánál vagy helyi képződményről vagy előttünk ismeretlen ponyvái, kalendáriumi szöveg folkorizálodásáról beszélhetünk csak. Minden magyar regényolvasó tudja, hogy Krúdy mennyire ismerte a Ferenc József-korabeli Magyarország íratlan történetét, minden romantikus mendemondáját. Regényének egyetlen utalásából sem derül ki, hogy az eseménynek mi a forrása. Olvastán azonban az a benyomásunk, hogy Krúdynak mégsem saját leleménye, hanem eleven, nemesurak körében kerekedett hagyományból merít. Krúdy a történetet úgy adja elő, hogy az uralkodó alföldi, jászsági útjáról 1850 nyarán érkezett Szegedre. Hallgassuk meg: 512