Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

rizling, öreg tanyaiak ajkán szaszla, csaszla, néven is emlegetett saszla, továbbá a veltelini, népiesen ver felényi meghonosításáról. Ezekhez járult még a delavár, Sövényházán deleváré, paszatuti, másként paszatutyi, ződszilváni, muskotály gyökérverése is. Egyéb újabb borszőlők: mézédös, ezörjó, sárfehér (Tázlár). Modern, már népünk körében is meghonosodó csemegeszőlők: Csabagyöngye, madlénia, ezöréves. Ritkább fajta a cétényke. Az otelló, izabella silányabb feketeszőlők. A modern homoki szőlőkultúra Szegeden is a filoxéra-veszedelem után bontakozott ki.

40 Előadásunkban lehetőség szerint azt is vizsgáljuk, hogyan épül rá az új szőlőművelés a régi hagyományokra. A telepítés legelső feladata a szőlőnek való föld, homok kiválasztása. Népünk legalkalmasabbnak a partosabb homokot tartja. Nem mindegy, hogy milyen az altalaj. Szöllőültetés előtt a betelepítendő területen kijelölték a sor és tőtávolságot, továbbá a pasztákat. A paszta 50—60 tőkéből álló sor a szőlőföld teljes szélességében. A hatvanadik tőke után a sorok végén egy-egy tőkét kihagytak. így aztán a tőtávolságtól függően 100—150 cm széles úthoz jutottak, amelynek betyárút volt a neve. Erre az útra nagy szükség volt a permetezésnél, majd pedig a szüret alkalmával. Egy paszta hosszában végezték a szőlő munkálatait: a nyitást, kapálást, kötözést, permetezést, szüretelést és a takarást. Ide rakták a munkához szükséges szerszámokat, szüretkor a kosarakat, sőt a kancahordókkal megrakott kocsi is beállhatott a betyárútra. Ültetéskor először a sortávolság kijelöléséről gondoskodtak. Eleinte nem nagyon törődtek azzal, hogy a munka szép is legyen. Az ültetésre szánt területen kinyomazták a paszta két végét. Karót tűztek le az ültetésre szánt terület egyik végéhez. Ettől a karótól elindultak szorosan egymás elé rakva a két lábfejet a terület másik végén letűzött karóig. A csizmanyomok helyén az utaláshoz hasonló sor maradt. Gyakran görbe volt, mert a nyomazó eltért az iránytól. Ha sorok görbére sikerültek, azt mondották, hogy a sonka is görbe, mégis jó. A kinyomazás után 100—120 cm nagyságú botfa vagy ricaszár (fanyesésnél levágott, kisebb gallyaitól megtisztított ágdarab, illetőleg napraforgószár) egymás mellé fektetésével kijelölték a sortávolságot. Gyakran ültették a szőlőt kocsikeréknyom távolságra. Szétszedték a kocsit és a farát húzták végig a pasztán. Az első két keréknyom után csak egy sor helyét jelölték meg egyszerre, mert az egyik keréknek mindig a már megjelölt soron kellett haladnia, hogy a pontos sortávolság kialakuljon. A két kereket ember húzta, mert a ló elsüllyedt volna a fordításban. A tűtávolság kijelölése is nagyon egyszerűen történt. Széltében elterjedt az a gyakorlat, hogy két lábfejnyire rakják le a vesszőt. Ha többen ültettek, a totávolság már nem volt egyforma, nem volt arányos, mert az emberek csizmája sem volt egyforma. A mórahalmi szőlőkben manapság is található olyan szőlő, amelyet igen sűrűn, egy lábfej hosszúságra ültettek. Eredetileg minden másodikat ki akarták vágni, de sajnálták. A vesszők nagy része mögeredt, azaz megfogant, a tőkék pedig a fejlődés előrehaladtával egészen besűrűsödtek. Tulajdonképpen az esetleges hiányokat akarták ezzel az eljárással pótolni. Ez a szőlő is jól terem, csak sűrűbben kell trágyázni. A századforduló óta mindjobban kezdtek azzal is törődni, hogy a szőlőföld szemre is szép, mutatós legyen. Ezért ültetődrót, ültetőkötél, ültetőlánc használatára 40 A következőkben nagyrészt Börcsök Vincének monográfiánk számára az ötvenes években vállalt és közösen állandóan megbeszélt, részletező anyaggyűjtésére támaszkodtunk. Ezt terjedelme miatt nem közölhettük, ezért itteni előadásunk különösen a munkamenetek jellemzésében elnagyolt, illetőleg kivonatos. 578