Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

met is osztályozza. Az aljnak, hulladéknak aljbúza, búzaalj, ocsu a neve. Ezt az. aprójószágnak szórják oda. Ha azonban sokallják, akkor teknőben felmossák, majd felszárítják és utána a többi közé teszik. A szegedi tájon is gépjük csak a gépgazda, gépesgazda néven emlegetett jógazdáknak, esetleg vendéglősöknek, malomtulajdonosoknak, továbbá a gépgazdaság néven alakult gépszövetkezetnek volt. Ezek természetesen bércséplést is szoktak vállalni. A gépfogadás, vagyis az egy szérűrészben levő tükörgazdák egyezkedése a cséplőgéptulajdonosokkal valamelyik kocsmában szokott történni pünkösd másnapján vagy Péter-Pál napján. Az egyezséget áldomás fejezte Ьг, amelyet a kiválasztott gép gazdája fizetett. A gépesök, vagyis a cséplőgépnél géprész fejében dolgozó alkalmi munkások leginkább a mezőgazdasági és ipari napszámosok, nagycsaládú törpebirtokosok, nehezen élő falusi iparosok sorából szoktak kikerülni, akik a 6-8 hetes megfeszített munkával legalább családjuk évi kenyérszükségletét biztosították. Általában egy helyről verődtek össze, és a banda törzse sokszor hosszú éveken át együtt, ugyanannál a gépesgazdánál szokott dolgozni. A maguk kenyerén szegődtek el, csak a tanyán és egyes falusi helyeken főz az éppen csépeltető gazda felesége rájuk. Ez érthető a lakóhely és munkahely közötti távolságok miatt.

69 A gépesek száma 1945 előtt Tápén 21, a gépésszel és fűtővel együtt 23. Fejük a bandagazda, aki rendesen az idősebbik etető. Munkakörük szabatosan elkülönül. A gépész fölügyel a bika és a dob, vagyis a kazán és a cséplőszerkezet munkájára. Ha valahol hiba van, elsősorban a fűtő, majd az etető segítségével javítja ki. A tapasztalt, jó gépész már a gép bugásáról tudja, hogy van-e baj. Egyedül neki járt az úr titulus, a többieket keresztnevükön szólították. A fűtő szénnel, fával, olykor szalmával táplálta és olajozta a bikát, zsírozta a csapágyakat a zsírzó néven emlegetett tégelyből. Végezte a gép tisztogatását, helyettesítette a gépészt. Az ő esetleges helyettese viszont az éppen pihenő etető. A két öteiő kötelessége a gép táplálása : a kezébe adott búza- vagy más gabonakévét, amelynek kötelét a kévevágó közvetlenül előtte elhasznált kaszapengéből handzsárszerűen formált kévevágókés segítségével már szétvágta, szép egyenletesen széjjelrázva, kalászával lefelé ereszti bele a dobba. Vigyáz arra, hogy a dob el ne kapja az egész kévét, mert akkor a szem a kalászban marad, vagy az erős zökkenés — mint mondják: nagyot nyel a gép — leveti a nagy szíjat és a munka félbeszakad. Olykor a tengely is eltörhetik. Az etetők dolga még a dobnak vízimértékbe állítása minden új helyen: ők ékelnek, hévéröznek, vagyis a hévér segítségével rögzítik a bikát. Tisztítják továbbá a rostákat, tisztántartják a dobnak asztal néven emlegetett tetejét. Segítenek a gépésznek és fűtőnek, sőt — mint mondottuk — szükség esetén rövid időre az ő munkájukat is ellátják. A két etető fölváltva dolgozik. Egy etető munkaideje általában addig tart, amíg a molnár egyszer, esetleg kétszer nem mér. Váltáskor a gép nem áll meg, mert a két etető ügyesen váltja föl egymást. Pihenés, más néven huja, pipahuja, tápaiasan pücskölés, piszlingölés idején ők vizsgálják meg a dobot. Olajoznak, igazgatnak, majd fölváltva mennek ők is pipahujára, vagyis dohányozni a szérűárokba. A két kéve vágó a kévehányóktól az asztalra feladott kévék kötelét a kévevágókéssel, kaszakéssel elvágja, és úgy adja alkalmasan az etető kezére, hogy annak már forgatnia nem kell, csak egyenesen belerázni a dobba. A kévevágók a etetőkkel egy időben váltják egmást. 69 A magunké mellett Lele József tápai, Börcsök Vince alsótanyai, harkakötönyi anyaggyűjtését is felhasználtuk. 559