A Móra Ferenc Múzum Évkönyve, 1972/73-1. (Szeged, 1974)

Juhász Antal: Átokháza. Egy tanyasor települése és közösségi élete

dókat, közel lakó rokonokat. Előfordult, hogy tudakolták a szomszédok: ,,Lösz-é kukoricamóva? — Lösz, csak gyertök." A kukoricát a tanyaudvaron kazalba, garmadába rakták, zenészt fogadtak, — a század elején még leggyakrabban bőrdudást — és muzsikaszó mellett fosztottak. A gazdasszony bográcsban (vagy üstben) gyenge kukoricát főzött, némely helyen szalonnát, kenyeret is adott, s bort ittak rá. Fosztás után táncoltak hajnalig. Természetes, hogy a legnagyobb kukoricamóvát módos gazdák tarották, akiknek 10—20 kocsi kukoricájuk termett. Ilyen helyen 40—50 ember is összejött. Nem volt ritka, hogy 4—5 muzsikust hívtak, mindig ismerős tanyai parasztzenészeket. A banda rendszerint a fosztanivaló kukoricarakásra telepedett. Híre volt a jómódú gazdáknál tartott kukoricamóváknak, ezeket a tanyasor távolabbi részéről is fölkeresték, főleg a fiatal lányok, legények, akiknek találkozási, szórakozási alkalmat kínált. Ez a társasmunka tehát évente ismétlődő társas összejövetel is volt a tanyaiak számára. Nyelvükben ez úgy tükröződik, hogy a kukoricamóvát némelykor kukoricabálnak is említik. A kukoricamóvák az első világháború utáni években maradoztak el. Részint a kukoricát már a szárán fosztották, tehát fölöslegessé vált a fosztó, részint a móvát nem nézték jó szemmel. A közeli tanyasoron hallottam, hogy hivalkodónak tartották az olyan gazdát, aki kukoricamóvát rendezett.

14 Házépítésnél a férfitestvérek, sógorok, jóbarátok segítettek az építkezőnek, de századunkban kizárólag móvában már ritkán épült tanya Átokházán. Akik az 1920-as években építettek, már mestert hívtak, sőt nagyobb házhoz vagy ha nem volt elég ingyen segítségük, fizetett napszámosokat is fogadtak. „Mikó én építöttem, — huszonnyócbd csinálkoztunk ide —, az öcskösök itt vótak, vájogot segítőitek rakni. De fogadott embörök is vótak, mestör is. " (F. L.) A testvérek, rokonok ingyen munkáját a kívánt alkalommal mindenki visszasegítette. Igen megszólták volna azt az embert, aki a házépítési móvamunkát elmulasztja viszonozni. A móva több szegedi író figyelmét fölkeltette. Cserzy Mihály elbeszélést írt arról, hogyan hordták be a tanyaiak móvában a csengelei tanító szénáját.

15 Magáról a móváról kissé idilli képet nyújt: „Családalapításnál a rokonok, a szomszédok közönakaraton iparkodtak az új párt födél alá hozni vagy ha valakit veszedelem ért, ... résen volt az emberbaráti szeretet... Vállvetve rótták a munkát, tett, vett, ki ezt, ki amazt és a gyöngébb gyarapodásnak indult... Ez a közös, díjtalan munka volt: móvába-dolgozás." Majd hozzáteszi: „Ma már nincs így. Ma nagyobbára a pénz uralja a lelkeket... Én azt hiszem, a föld az oka ennek... az az ember, akinek az öregapja móvába segített a szomszéd tanyáját fölépíteni, ma, ha annak a csirkéjét a maga földjén látja, már megdobja." Cserzyt patriarchális népszemlélete befolyásolja, bár kétségkívül helyesen jelzi az árutermeléssel tért hódító szemléletváltozást a tanyai parasztok között. Tömörkény a szegény ember tanyaverését ismerteti: „Mert van ugyan eset, hogy az emberek elmennek egymáshoz ingyen dologba, aminek móva a neve, hanem ilyenkor estére paprikáshúst és bort tartozik adni ingyen napszámosainak a gazda."

16 Másutt egészen pontos megfogalmazást ad: „Az egymáson való segítség neve: móva, fizetés nem jár érte, de illik ételt adni a segítségnek."

17 14 Vö.: Szabó M., Adatok a szegedi tanyatípus kérdéséhez. Móra Ferenc Múzeum néprajzi adattára. 18 Cserzy M., Szénahordás móvába. Kint a pusztán. Szeged, 1899. 28. 16 Tömörkény /., Tanyaverés. Munkák és napok a Tisza partján. Bp., 1963. 297. 17 Tömörkény István: 95