Galli Károly: Az I. világáború forgatagában - Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 6. (Békéscsaba, 2015)
Román megszállás alatt, román hadifogságban
Már aznap délután Réthy Béla barátom megszökött. Érdeklődésemre a szemtanúk így beszélték el: Béla a kijárat közelében ödöngött. Valószínűleg alkalmat lesett a kiszökésre. Észrevette, hogy egy civil, munkás külsejű román feltartóztatás nélkül ment ki a laktanya kapuján. Ekkor Béla barátunk a zsebéből kivett egy román katonai sapkát és a fejébe nyomta, majd az őrre rá sem hederítve közömbös képet vágva, egyszerűen kilépkedett a kapun. Az őr azt hitte, valami román küldönc megy ki. Béla már szabad lett - sóhajtottam fel. Másnap reggel már 6 órakor sorakozó volt. Négyes sorokban vezettek őreink a vasúti állomás felé. Lehorgasztott fejjel, poggyászommal a kezemben meneteltem, és majdnem kétségbe esve láttam, hogy nagyszámú katonai fedezettel vagyunk körülvéve, így a csapatból kilépni lehetetlen volt. Nem a nagyállomásra érkeztünk, hanem a városon kívül fekvő kisebb állomáshoz. Az állomás épülete előtt az első vágányon állt a hosszú tehervonat, nyitott ajtóival.- Beszállni! - hangzott a parancs. Az őrség a hátunk mögött sűrű kordont vonva szorított a vonat felé. Én civil ruhába öltözve, egy nagy gombú, s ezzel feltűnő átmeneti kabátban jöttem, kezemben a kofferrel. Hagytam bajtársaimat az előttem álló vagonba beszállni. Mikor a vagon majdnem megtelt, Tibor öcsém szállt be, én pedig a kofferemet már feltettem a vagon ajtajába, és mielőtt felugrottam volna, körülnéztem. A hadifogolytársaimtól már megtisztult téren észrevettem a búcsúztatásunkra megjelent Nőegylet küldöttségét egy csoportban a katonai kordonon kívül állni. Villámgyorsan megszületett agyamban a szökési terv. Nem fogadtam el Tibor öcsémnek felém kinyújtott felsegiteni kívánó kezét, hanem a koffert beljebb toltam, s öcsém kezébe csaptam a tenyeremet és megráztam a kezét, mintha búcsúznék tőle. Eközben - azt súgtam neki:- Nem ugróm fel. Szökök. Te nem jöhetsz, mert az egyenruhádról felismernének. Vedd a holmimat és használd. Isten veled! Azután Tibor és a bajtársak felé hangosan búcsúzó szavakat mondtam, integettem és hátráltam a katonai kordon felé, majd azon áthaladva tovább integettem a zsebkendőmmel a már induló vonatban utazók felé, és a Nőegylet csoportja mellé álltam. Mikor az utolsó üdvözletemet integettem a már messze haladó vonat után, mellém lépett a szolgálatát teljesítő vasúti tiszt. Fejét felém sem fordítva, a fogai közt mormolta felém:- De most már tűnjön el!- Igen - válaszoltam én is anélkül, hogy a fejemet feléje fordítottam volna. — Tessék csak megmondani, melyik út vezet a városba?- A makadám út. 165
