Hatalmasok viadala. Az Alföld szkíta kora (Gyulai katalógusok 10. Gyula, 2001)

Horváth M. Attila: Budapest a szkíta korban

A korai vaskor idején, a kelta törzsek bevándorlásáig, Budapest és környéke a különböző kultúrájú későbronzkori és az újonnan bevándorló népek találkozási pontja volt. A Dunántúlon a helyi urnamezős csoportok és a nyugat felől érkező, protoillírrel rokon nyelvet beszélő, koravaskori pannon népesség élt, míg az Alföldön, a Dunától egészen a Dnyeszterig tartó, a helyi késő bronzkori őslakossággal keveredő, steppei preszkíta-kimmer eredetű kultúra alakult ki a Kr. e. VIII-VII. században. Az újfajta bronzművesség, amelynek legszembetűnőbb elemei, az ún. kobáni típusú, preszkíta zablapálcák voltak, megjelenése mellett a korszak legjelentősebb vívmányának a vasérc felhasználása számított. A vasfeldolgozás elterjedése a Dunától keletre eső területeken, szintén ezekhez az újonnan betelepülő népelemekhez köthető.

1 A Kr. e. VI. század közepétől az Alföld nagy részén, a dél-oroszországi gyökerű szkíta műveltségű kultúra vált uralkodóvá, amelynek terjeszkedése a század végére érte el a Duna vonalát. Az úgynevezett illír-szkíta korszakban, Budapest földjének őstörténetét a helyi és a betelepülő népesség békés vagy ellenséges kapcsolatainak alakulása határozta meg. A viszonyok alakulásában nagy szerepet játszottak a dunai átkelőhelyek is. A tabáni, több korszakban is igen fontos szerepet kapó átkelő, az Ördögárok-völgyében biztosította a budai dombvidéken való áthaladást, az óbudai Gázgyár mellett feltételezettnek pedig a Dunántúl belsejébe vezető Solymári-völgy elérésében lehetett nagy szerepe.

2 Használatukat az egyes Dunától nyugatra eső részeken megjelenő szkíta leletek is jól jelzik, amelyek közül talán a legismertebb, a budajenői kereszt alakú bronz tegezveret.

3 A feltételezett óbudai átkelővel körülbelül egy magasságban helyezkedik el a rákospalotai (Mogyoród útja) szkíta temető.

4 Az itt eltemetett népesség településének lokalizálása egyelőre bizonytalan, azonban annak belátható közelsége miatt feltétlenül szerepet kellett kapnia az átkelő védelmében. Nem zárható ki, hogy a Rákospalota-Ujmajorban feltárt település kapcsolatba hozható a fent leírtakkal, azonban a teljes feldolgozásig erről csak feltételesen beszélhetünk (1. kép). A Kr. e. III—

II. század fordulóján, az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozó, késővaskori kultúrájú, kelta népesség kis lélekszámú csoportjai érték el fővárosunk területét, ahol elsősorban a dunai révátkelőhelyeket szállták meg. A Kr. e. I. század közepétől az eraviscusok törzse települt a Duna mellékére. Falusias jellegű településeik Békásmegyertől Nagytétényig húzódnak a folyam mentén, de kisebb közösségek éltek a Budai-hegységben és a Csepel-szigeten is. Sánccal 1. kép. Budapesti szkíta kori lelőhelyek: 1. XV. ker. Rákospalota Újmajor, 2. XV. ker. Mogyoród útja, 3. XVII. ker. Rákoskeresztúr-Csékút utca, 4. XX. ker. Soroksár-Millennium telep-Haraszti út, 5. Budajenő 39