A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 23. (Békéscsaba, 2002)

Cs. Szabó István: Adatok a Körös-vidék lótenyésztésének történeti-néprajzi ismeretéhez

Cs. Szabó István Február végén, március elején volt a lovak szőrváltása. Ilyenkor sokkal nagyobb munkát igényelt a lovak ápolása, mert a „piszokkal együtt jött a lú szőre is". A szőrváltás nagyon megviselte a lovak szervezetét. „Ez egy betegsíg, de ha jó abrakos, akkor elébb leveret". Ti. hajói táplált a ló, a szőrváltás hamarabb megtörténik kondícióromlás nélkül. Ilyenkor jobban kellett takarmányozni, ezért az abrakadagot kétszeresére emelték. Ha nem kapott a ló szőrváltás idején elég abrakot, akkor a „vedlís" egy hónapot is késhetett. Közben pedig elkezdődtek a tavaszi munkák, és „gúny tárgya lett az olyan gazda, akinek a lova gubancosán, csúnyán nízett ki". (Az arabok, mongolok, közép-ázsiai lótenyésztő népek ma sem „ápolják" lovaikat. A magyar paraszti lótenyésztés is jó ideig „nélkülözte" az ilyen körültekintően végzett lóápolást. Nagy valószínűséggel a huszár és más lovas alakulatoknál megtanult, majd később a polgári életben is megkövetelt szabállyal magyarázhatjuk e szigorúan megtartott s betartott lóápolási műveletet). Az istálló „fellocsolása", nyírfaseprűvel való kiseprése után kezdték csak meg a lovak kefélést. Egyrészt azért ezután, hogy a szálló por ne „piszkítsa be a lovat", másrészt csak ezután lehetett „kiverni az istálló placcra a sorport". „Idesapám estig is elkerülgette a szípen kivert sorport" - mondta egyik adatközlőnk. A ló sörényét s a farkát gyökérkefével „megfűsűlték". Farsangolni vagy lakodalomba menve „szánkába fogtak be és a lovak sörényit s a farkát befonták „hárssal" (hánccsal). Olyan is volt, aki színes szalagot font bele. Hogyha „vigály (ritka)" volt a ló sörénye, akkor is befonták, mert úgy tartották, hogy a fonás elősegíti a növését. A ló farkát „külön fűsűvel is fűsűltík". Sáros időben a ló farkát befonták vagy felkötötték csomóba, hogy ne legyen sáros. Az ápolási, takarmányozási munkálatok befejezése után még „löktek a lovak elé nem számottevő takarmányt", mert a „lú állandóan eszik". A hiedelem szerint azért eszik állandóan a ló, mert „Jézus Urunkat nem akarta a lú bevinni Jeruzsálembe, ezért Jézus megátkozta, hogy mindig egyik oszt sose lakjík jól". Az udvari határban a kaszálórét nagyon kevés s azt is csak évenként egyszer tudták kaszálni. Ezért a lovak takarmányozásában a „lucerna- és vetett takarmánynövények gyorsan elterjedtek mán nagyapáink idejiben". A nyomáskényszer megszűnése után a legelőterület csökkenése parancsolóan előírta a takarmánynövények termesztését. A 19-20. század fordulóján a „gazdaságonkénti szántóterület 10-14 kh. s ennek 20 %-át lucernával vetették be". Legfontosabb takarmánya volt a lónak a zab, „attúl nem tud megzabálni", könnyen emészthető. Ezenkívül abrakként adtak még a lovaknak árpát, rozsot, néha-néha még búzát is. Jó tömegtakarmány, „ballaszt"a lónak - valamint alom - az árpa- és a rozs-zabszalma. A gabonafélék törekjét jobban szerették a lovak, amikor még „nyomtatták" a gabonát, mert a „géppel csépelt" gabona törekje „élesebb, feltöri a lú száját". „Tengirivel" is abrakoltak lovat. Amikor a 20. század elejétől a sarkadi cukorgyár meghonosította Udvariban is a cukorrépa-termesztést (takarmányrépa-termesztéssel együtt), a cukorrépa egy részét „otthon tartották a lovaknak s igen kedvelt iútakarmány vót szeletelve törekkel keverve". A vemhes kancának „félidőtől fogva jobb minőségű takarmányt adtak". Ekkortájt indul meg a tejképződés, „tőgyelni kezd a ló", ezért a várható elles előtt két hónappal másfél-kétszeresére emelték a kanca abrakadagját. Egyéb takarmányból is a jobb minőségűt kapta. Szoptatós kanca kétszeres abrakadagot kapott, mert mint mondták: „annál szebb a csikó mennél több abrakot kap az anyja". Az elléstól számítva 8-9 440