Tanulmányok a kétszázötven éves Orosháza és vidéke történetéről (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 19. Orosháza, 1995)

Elek László: Bakó József és az orosházi tanyavilág

megyei kicsiny falucskába. Nem segített rajta a szombathelyi pártfogók Szávai Gyulához és Rákosi Jenőhöz küldött ajánlólevele. Az első— az Iparbank titkára - hidegen elutasította: „Keressen helyet a mesterségében", a Budapesti Hírlap ősz „fejedelme" pedig akkor zárkózott el támogatásától, amikor megtudta, tetszenek neki Ady versei. Ekkor „fölugrott, mint akibe a kígyó csíp. Szemét elzordította, segítésre nyújtott kezét visszarántotta. A forgalmiadó-könyvet, melybe verseimet Írogattam, ölembe lökte: „En nem tudok segíteni az elhelyezkedésében" - sziszegte. О meg napokig futkoshatott munkahely után. Végül sógorának, a Szent László kórház portásának a segítségével a járványkórház betegkísérője lett. Korai halállal eljegyzett súlyos betegeket és halottakat szállítottt - olykor, ha gyors segítségre szoruló kisgyermekekről volt szó, karjai közt cipelt - a kórház területén a felvételi iroda és a járványosztály, illetve a „Sátán kertjének" titulált, elkülönített rész és a hullaház között. De tehetett-e mást? „Kint munkanélküliség vicsorog, bent legalább egy poloskával tömött nyugvóhely s egy falat kenyér megvált a napi éhezéstől" - emlékezett vissza regényében élete mélypontjának kétségbeejtő nyomorára és kilátástalanságára. Nem férhet hozzá kétség: ajárványkórház végtlenül szomorú munkahely, valóságos siralomház volt. Arra döbbentette rá, nem a nyomor lélekölő lápvilágát hagyta ott Nemescsón, hanem a „békés álmot". Arra buzdította: ha teheti, hanyatt-homlok meneküljön onnan; az már a végállomáás. Egyedül a halálra éhezett, ijesztő csont-bőr-embereknek lehet a menedéke és pisla reménye. A magatehetetlen minden-mindegy éhezőké, akik megváltásként fogadják, ha a felvételi irodán valamelyik orvos megkönyörül rajtuk, és pár napra befekteti őket a járványbetegek közé. A munkatársai? Eltorzult lelkek, cinikus hullamosók és öltöztetők, szolgáknak beprotezsált züllött, munkakerülő földbirtokos-ivadékok, másokat kiszipolyozó lumpenek. Ilynek körében lett ő „vakok között látóember". Ismerősei megborzongtak, amikor „fővárosi karrierjéről" értesültek. „Szolgának mész, mikor itt a sok munka!? - pirongatta anyja is, amikor a ruhájáért hazament. „Más ember menekül a járványosoktól, te odamész szolgának? - lázadt és ágált benne az egészségügyi dolgozó. „Biztos kenyér mellől a bizonytalanságba!" - hüledezett a féltő anyai szív. „Jól van! Eridj! Hadd itt a vén anyádat!... a bábaságból is kiesek lassan! A fiam is itthágy... Ha én ezt tudom! Jobb lett volna megfojtani apró korodban!" - sopánkodott és dohogott tehetetlenül mellette zaklatott idegekkel. Kilátástalanabb helyzetbe aligha kerülhetett volna. Maga a JózsefAttila-i pokol mélye volt ez, s ami még elszomorítóbb - sokan ezt a munkalehetőséget is irigyelték tőle. Az élet kegyeltjének és pártfogolnának tartották. Szerencsére az élet útjai kifürkészhetetlenek. Most egy értő versolvasó - a jószívű és segítőkész „felvételes kisasszony" állt mellé, aki csalhatatlan érzékkel felismervén határozott költői vénáját, rokoni és baráti körének segítségével 290