Tanulmányok a kétszázötven éves Orosháza és vidéke történetéről (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 19. Orosháza, 1995)

Elek László: Bakó József és az orosházi tanyavilág

hiába tökéletesítette lankadatlan szorgalommal szakmai tudását jónevű városi (Kőszeg, Szombathely, Pest) mesterek műhelyeiben, hiába váltott magának szülőfalujában: Nemescsón iparengedélyt, egyre csak azt érezte, vágyait nem elégíti ki a kisfalusi iparosélet. El kell hagynia a szakmát. Más célok foglalkoztatták elméjét, pedig tudott gyönyörködni a csinos és lelkiismeretes gondos munkában, és buzgón kutatta a szép lábbelikészítés titkát, hogy versenyképes legyen a szakma legjobbjaival; ne maradjon kisfalusi foltozó varga. Erezte: nem nő hivatássá benne a mesterség: a kevés gondolkodást igénylő, szokványos javítómunka. Tekintete tágabb horizontot ölel át a 60-70 házból álló, mindössze 300 lelkes Vas megyei kisközség 1282 holdas határánál. Túllát a vedlett falú, kopott zsellérházak üres udvarain. Másra predestinálta a benne munkáló, szabadulásra váró tehetség és erkölcsi erő, holott lázas útkeresése és emberi tisztaságba vetett hite jócskán kicsorbult már. Egyik inastársának hitványsága és hamis vádja alapján őt - a szervezett munkást - tette felelőssé a tekintélyében és emberségében megalázott, mélyen megsértett földesúr a Tanácsköztársaság idején felbomlott rendért (értsd: sajátmagának az egyházközségi felügyelői tisztségből történt látványos „felmentéséért"), s 216 napos börtönnel sújtatta. A szülőföldjére különféle okokból ritka időközönként hazajáró, újabb és újabb gazdát kereső inaslegény, majd a kis településen műhelyt nyitó ifjú szánalmas áldozata lett a zsellérfalunak. Lakói nem becsülték sokra. Gyakori városjárását ellenséges szemmel nézték; magasabb, emberibb élet utáni vágyakozását, nemes szenvedélyét értelmetlen hóbortnak minősítették. Azzal vádolták: úr akar lenni, és lenézi őket: a sorsukat egykedvű közönnyel, fád beletörődéssel hordozó tehetetlen és fantáziátlan zselléreket. Akkor is értetlenül viseltettek vele szemben, amikor a szombathelyi haladó értelmiség - elsősorban a költői képességeit feismerő és okosan fejlesztő Várady Imre - pártját fogta, s verseinek egyikét-másikát a helyi lapban közreadta. Még az anyja is ellene volt. Ridegen elutasította, amikor a szombathelyi kultúrpalotában rendezett költői bemutatkozására hívta. Tiltakozó szava élesen vágott: „Elég volt nekem a dutyiba kosztot hordani!" Benne volt ebben minden. Az esetleges sikert követő szokványos bukás, a már-már elfogadható szűkös megélhetés lehetőségeinek esztelen elherdálása a világgazdasági válság küszöbén, az új, eddig teljesen ismeretlen életcél és életpálya várhatóan sok pofonnal járó lélekölő küzdelme: - az újabb megalázás réme és a lázári sors védelme. Anya és fia szívszaggató küzdelmet vívtak egymással, valahányszor Bakót kultúrszomja Szombathelyre hajtotta. Ilyenkor napokig nem beszéltek; csak forrt bennük a korosztályi szemléleti ellentétből is táplálkozó ellenséges indulat. Pedig szerették egymást, s a maguk módján mindketten jót akartak. Csak úgy sisteregtek a szavak: „Megérik-e azok a vacakok, amiket irkálsz? ... Nem ölég gyalázatot hoztál már 287