Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

los körlevele arra serkentette dr. Lukács Györgyöt, hogy a megyétől elvárt kvóta: a budapesti szanatóriumi ágy-alapítvány helyett — miután az 1/3%-os pótadójavaslatot a vármegye közgyűlése elutasította — egy önálló, Békés megyei szanatórium létesítésére tegyen indítványt. Felvetésének sikere lett, s 6 éves „sziszifuszi" munka után 1907. október 12-én fel is avatták a gyulai József szanatóriumot. Ennek az intézménynek az emlékkönyvébe készítette Jókai azokat a Budapesti Naplóban közölt, „nemes humanizmusra erős haza- és népszeretetre, romantikus nyelvi képzeletre" valló sorokat, amelyeket mi a Békés 1904. május 29-i száma alapján idézünk: „Emberirtó vész fenyegeti nemzetünket: az egyre elhatalmasodó tüdővész. A sírok beszélnek hozzánk, a temetők ijesztően szaporodó sorai hirdetik romlásunk nagyságát. Minden érző szívnek meg kell indulnia, az egész társadalomnak föl kell buzdulnia a vész sikerteljes leküzdésére, amely már a jövő nemzedéket is fenyegeti továbbterjedésével. Van segítség a vész ellen, de ahhoz erélyes áldozat kell: egy szanatórium felállítása, melyhez tetemes pénzbeli adakozásnak kell járulnia a nemzet részéről. Csoportosuljunk e feladat keresztül vitelére. Istennek tetsző lesz e hadjáratunk, hol angyalok küzdenek démonok ellen. Az ember, ki a halál ellen küzd: isteni munkát végez. A hazaszeretet és a népszeretet ikertestvérek; aki a népet megtartja, a hazát tartja meg. Minden áldozat az égbe száll föl. Ne késsünk vele. Jókai Mór dr." A nemzet sorsáért aggódó Jókai élete fonalát nem sokkal e szép emléksorok megírása után elvágták a végzet kegyetlen asszonyai — a párkák. Szíve megbénult, s ő csendben eltávozott az élők sorából. Nem tudta győztesen megvívni a saját harcát a halál démonai ellen. Alulmaradt az „isteni munkában". A gyulai szanatóriumi bizottság a hír hallatára azonnal intézkedett, s a május 9-ére tervezett estélyt 15-ére halasztotta. Ekkor mesélte el Eötvös Károly Jókairól a következő, adataiban pontatlan és téves történetet: „Mikor az orvosok fölboncolták, tüdejének alsó részén vették észre, hogy valamikor tüdővészben szenvedett. О maga sohasem tudott erről (!!!) pedig ezelőtt 40 esztendővel Jókai Mórt is megrohanta e betegség. Életének legszebb éveiben volt ekkor. Arca elhalványodott, és hiába fordult orvosokhoz, azok nem tudtak rajta segíteni. S ekkor a Balatont ajánlották. Itt betegsége elmúlt, tüdeje és életkedve újra egészséges lett." A Balaton nagy szerelmese: Eötvös Károly „meséjének" egyik-másik állításával valóban közel került az igazi meséhez. Jókai — tudjuk — nagyon is tisztában volt a maga betegségével (ezért ment el a festői szépségű Nagy Bihar-hegység vidékére), s ezt nem rejtette soha véka alá. „A magyar emberiséghez" címzett, általunk már ismertetett fölhívásában 1899. szeptember 12-én például ekként hivatkozott rá: „Hogy ez emberbaráti ügyben én szólalok föl, arra engemet Isten iránti hála kötelez. Évtizedek előtt, harminc évnél is régebben, oly nagyfokú mellbajban szenvedtem, hogy soha egy új tavaszt nem ígérhettem magamnak; az orvosi tudomány minden gyógyszerét kipróbálta rajtam, kétséges sikerrel". Gyógyulását is mindenekelőtt az „istenáldotta tiszta lég" csodatevő erejének tulajdonította, mert „a gyógyszerek — úgymond — csak enyhítik, gátolják a bajt", míg a „tiszta levegő ... megszünteti, elenyészted." 281