Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

szemléjéig: egy kicsit Aristophanes Lysistratéjára emlékeztető tennivalóiknak fontoskodó tudatosításáig szinte minden jelenetet átszőtt. Az 1889-ben megírt és 1891-ben, február 6-án a Nemzeti Színházban bemutatott darabon azonban ez sem segített. Nem tudott sehogy se megbarátkozni vele a közönség. Joggal. „Hazudni rút. Ez ellen a morál,// a társas illem egykint peroral" (szaval, tiltakozik) — intett 30 évvel korábban Arany, aki a költőnek, kinek „nemcsak szabad: szükség fillenteni", azt is kötelességévé tette: „Győzz meg, hogy ami látszik, az való". A valóság látszatát azonban Jókai bohózata „igaz nélkül" nem volt képes felkelteni és elfogadtatni. Nem volt ereje hozzá. Meg is bukott annak rendje és módja szerint. Sikertelen feldolgozását ma sem tekinthetjük másnak, mint egy dús fantáziájú, örök-álmodozó lélek sajnálatos eltévelyedésének, a szabadjára eresztett képzelet lélektanilag is megokolatlan tobzódásának. Az orosháziak nem tudták megmutatni, milyen tisztelettel köszöntötték volna Jókait, az írót. Többé nem jött el sem a községbe, sem annak környékére. Kevés Békés megyei ismerőse vagy meghalt, vagy a fővárosba költözött. Baráti látogatásra hová és miért jött volna? Pártvezérével: Tisza Kálmánnal Pesten is találkozhatott, írótársa a korai halállal eljegyzett Justh Zsigmond, aki idegeiben érezte a régi típusú irodalmi szemléletmód törvényszerű végét és a művészi forradalom kikerülhetetlenségét, a Bajza utcai házban kereste fel, hogy kellemes eszmecseréket folytasson vele és még inkább testi-lelki barátaival: a tigriskének becézett Feszty Árpáddal és feleségével, a „modern asszony" Jókai Rózával, „ki egy — nem, két generációval van előbbre, mint atyja". Új ízlést, új látás- és gondolkodásmódot láttat Justhnak az az öreg mesemondóról készített találó portréja is, amely egy kicsit Az aradi hősnők keletkezésére is feleletet ad. így jellemezte 1889-ben a Hazai Naplóban: „Jókai Mór — mikor először találkoztam vele, egész gyermekkorom eszembe jutott. Egy életet tudott müveivel telíteni — egy egész fiatal életet. 16-ik évemig kedvenc íróm volt, majd meguntam, az ezután írt dolgait nem bírtam elolvasni, a reálisabb gondolkozással reálisabb könyveket szerettem meg, aztán a „mesterséggel" a tudatos olvasást is megtanultam — s ma, midőn az öreg, nagy költő világoskék jóságos szemeibe tekintek, lassú, behízelgő hangját hallom, eszembejut megint mindaz a régi-régi szép hangulat, azok az elragadó regék, az a fantasztikus világ, amelyet annyival jobban szerettem már akkor is az életnél! Jókai mindenesetre az, kiről a legeltérőbb nézetet hallhatja az ember (mindenesetre elég nagy arra, hogy ez így legyen), vannak, kik istenítik, vannak, kik schwindlert (csaló) látnak benne — egyik sem, csak egy igen nagy naiv ember. Azt mondják, sokszor változott, ez tudatosabb, intelligensebb embereknél is gyakori. S el lehetne mindenesetre mondani, hogy a legkiválóbbak változtak a legtöbbször! Hogy nem igaz ember? Mindenesetre annak az igazságáról, amit ír, meg van győződve, csakhogy álmodni született s nem az igazságot keresni és bizonyítani. Egyáltalán a mai reális világgal szemben az az óriási hibája és erénye, hogy a való világ nem létezik reá nézve. Regényei álmok, s aki, mint a mi pedáns — és goromba Péterfynk, a realisztikus iskola szempontjából bírálja, olyan erratumot (hibát tévedést) követ el, amilyet egy kritikusnak nem szabad elkövetnie. 277