Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)
De hát kizárólag Bécsben kellett keresni az ellenséget? A „kegyelmes úr", a közvádló Hegy esi például „mikor már le volt aratva a véres mezőn minden", nem kevesebb, mint 32 magyar írót javasolt kivégzésre. Köztük volt Jókai is. Csak Kossalkó Jánosnak, a „kormányi ügyvédnek" köszönhette, hogy megszabadult a vésztörvényszéktől, aki hosszú, több íves „elleniratában" bebizonyítá, hogy a felsorolt írók „együttvéve (mindegyike) csak a napok uralkodó hangulatának voltak tolmácsai" — ennélfogva „nem üldözendők". (L. Szabó László: Jókai Mór élete és művei 149—150. 1.) Vagyis kizárólag neki köszönhette Jókai, hogy — használjuk Vargha Balázs jelzőjét — csak „üldözetlen üldözött" lett. Jókai többször is megírta bujdosása történetét. Legrészletesebben a Vasárnapi Újság 1861. január-februári számaiban közreadott Eletem legszomorúbb napjaiban. Az érdekes közlemény mondhatni egyenes folytatása a hosszú lappangás után néhány éve Caracas-ból hazakerült Emléksorok 1848—49-ből című naplónak, amely a szabadságharc történetét, élménygazdagságát a Habsburg-ház trónfosztásáig, vagyis 1849. április 14-éig tárgyalja. Az Életem legszomorúbb napjai augusztus 8-ával indít, amikor a kormány azzal a bejelentéssel lepte meg „a képviselőtestületet, hogy többé biztosításukról gondoskodni nem tud, mert a szőregi vesztett csata után Arad fedetlenül (védelem nélkül) áll." A hír hallatára egyszerre felbomlott a rend a nyüzsgő, ideges városban. Aki csak tehette, lóhalálában menekült. Legfeljebb addig várt, míg leborotválták a szakállát, rövidre nyírták a bajuszát és letépdesték ruhája zsinórozását, hogy minél felismerhetetlenebb legyen. A simándi úton szekér székért ért, s ha egy gyorsabb futtában elkerülte a többit, a bennülök első félelmükben „nem akartak egymásra ismerni.. . Mintha az augusztus 8-án lemenő nap veres fénye már az autodafé (eretnekégetés) vízsugara volna, mely előtt a vádlottak megtagadják egymást" —jellemezte a fékevesztett menekülés pánikhangulatát 12 év múlva a nagy mesemondó. Alkonyat felé Nyáry Pállal együtt elindult Jókai is szekéren Szalontára, hogy ott az Aradra tartó Görgeyvd és a fősereggel találkozzék. Nehéz megmagyarázni, miért érezték fontosnak ezt az utat (miért nem várhatták be Görgeyt Aradon?), s még inkább, hogy miért kerülték el Gyulát, ahol Jókainé és Nyáry Pál szerelme: Schódelné tartózkodott, hiszen a város közel feküdt Simándhoz is, Zerindhez is, ahol az első éjszakát töltötték. Tény, hogy már másnap Szalontán voltak, hová csak úgy tódult Arad és Szeged felől a menekülők serege. Arany lakásában egyenesen egymásnak adták a kilincset, hogy a költő sógora: Ertsey Sándor révén útlevélhez jussanak. így kapott rövid menedéket Vörösmarty, Bajza és Vachott Sándor is. Természetesen megfordult ott Jókai is. „Örültünk-e nagyon egymás látásának? Csak úgy, mint az a vendég és az a házigazda örülhet, ki tudja bizonyosan, hogy holnapután ellenségnek fog helyet adni a hajlékban" — írta találóan. Nem tartjuk valószínűnek, hogy Szalontán a fővezérrel: Görgeyvel is találkozhatott. Még kevésbé azt, amit Szabó László állít, hogy bár meglátogatta Aranyt is, ideje „legnagyobb részét Nyáry Pál s Görgey és Leiningen tábornokok társaságában töltötte". Görgey — a fővezér — ugyanis 9-én már Aradon volt, míg a Pöltenberg és Leiningen tábornokok által vezetett sereg, mely 8-án Nagyzerinden, 9-én Simándon pihent meg, 10-én ért oda. Minthogy az utolsó magyar 239
