Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

--• a grófnővel, aki nem tud imádkozni, s nem kérdezzük, hogy hát miért nem tud? Sírunk bizony többet, mint a grófnő. Mit nekünk kritika? Több nemes érzés vibrál szívünkben e rossz színmű hallgatása alatt, mint amennyit tíz más német vagy francia szerző chablon — sablon — szerint készült műve kelthet. Csak kérjük meg Jókait, hogy írjon még többet". Hasonlóan áradoztak a század eleji riporterek is. Persze, a színpompás nyelv a századvégen sem biztosíthatta önmagában a kiemelkedő sikert. Más is kellett hozzá. Például az, hogy a dramatizáló sok pompás megfigyelést, sok tipikus jellemvonást, jól elkapott, ellentmondásoktól mentes figurát vigyen a közönség elé. Értő munkatárs kellett tehát ide. Olyan, aki nemcsak tudja, hogy a drámában „minden a jellemrajzon, a szigorú és hiánytalan, megokoláson fordul meg" {Zsigmond Ferenc), hanem aki a színpad törvényeinek és lehetőségeinek biztos ismeretében érvényre is juttatja azt. Megzabolázza a Jókaira olyan jellemző, gazdagon burjánzó cselekményt, és ellenáll az ábrándvilág magával ragadó csodás áramlásának. Lehet, hogy ezért szerették jobban a nézők az átdolgozásokat, mint az eredetileg is színpadra készült drámai alkotásokat? A szigetvári vértanúkon kívül ugyanis egy sem bizonyult közülük hosszú életűnek. Vándortársulataink igazgatóinak jó érzékére esetleg csak helyes értesülésére (?) vall, hogy meg sem próbálkoztak például még megyénkben sem az 1891-ben írt, meglehetősen gyenge dráma, a 3 felvonásos Aradi hősnők színre vi télé vei (a Nemzeti Színházban is mindössze négyszer adták!), amelyben Jókai — elrugaszkodva a történelmi hűségtől — az 1735-ös békésszentandrási parasztfelkelés vezetőit: Szegedinecz Pérót és Vértesi Mihályt szánalmas vígjátékszerepre kárhoztatva, nevetségessé tette. Lovagias gesztusból bohózatot írt egy olyan gyászos emlékezetű történelmi eseményből, amelynek végére 12 akasztással, kerékbe töréssel, felnégyeléssel sokak nehézvasba verésével tett pontot a kegyetlenül őrjöngő királyi hatalom. Felsült szerelmeseket csinált belőlük, akiknek figyelmét az alispánné iránt fellobbant, valójában koholt szerelem eltereli az eredeti célkitűzésről, a harcról. A tragédia-téma vígjátékivá lesz így, csak azért, hogy az író kiengesztelje azokat az aradi asszonyokat, akik tiltakozásul a véderő vitában 1889-ben elmondott, nagy felháborodással fogadott beszéde ellen, kijelentették: többé semmit sem olvasnak tőle. Ahogy az 189l-es Nemzeti Almanachban található vázlata: a Szegedinecz Péró viselt dolgai tanúsítja, Jókai nem ismerte a hiteles történelmi dokumentumokat. Kimondottan a szájhagyományra épített, s azt kapcsolta össze a Deli Markáról szóló mondával. Nem törődött azzal, hogy ténylegesen az elkeseredett békésszentandrásiak mentek el Péróhoz, hogy felkérjék: legyen a vezérük. Minthogy pedig nem tudott az elfogott békésszentandrási követek árulásáról sem, azt sem tudta, hogy a nagylaki — és nem a szegedi — rác várkapitány már ott sem lehetett az erdőhegyi csatában. Ilyeneket írt rövid, néhány lapos értekezésében: „Volt pedig a rácoknak egy híres vezérök, a kit úgy hittak, hogy Szegedinecz Péró, a mi magyarul annyit tesz, hogy Szegedi Péter. Ennek támadt az a bogara, hogy ő felcsap királynak Magyarországon. 275