Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében I. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 9. Békéscsaba, 1985)

kodott a zayugróci tervezet mindenáron való, nemegyszer erőszakos magyarosításánál. Tanáraik szép példát mutattak arra, hogyan kell és hogyan lehet összeegyeztetni a magyar nyelvű oktatást és a nemzeti szellemű nevelési törekvéseket az egészséges nemzetiségi szemlélettel. Pedagógiájukat nem jellemezte soha türelmetlenség és faji gyűlölet. E téren a „magyar nyelvhasználat korlátlan uralmát" követelő Zay Károly felügyelő és az ő elvi irányításával működő országos evangélikus tantervi bizottság — sajnos — többször is fájó túlzásba esett. Erre mutat a lőcsei líceum elöljáróságának 1841. télhó 4-énZay Károlyhoz intézett jelentése, amely a következő, ésszerű indoklással adott magyarázatot a szlovák nyelv tanítására: ,,Mi pedig líceumunkban a tót nyelv mívelését illeti, Méltóságod magas álláspontjából bölcsen átlátni méltóztatik, hogy valameddig tót lelkipásztorokra és iskolai tanítókra elkerülhetetlenül szükségök lészen, mind addig fő iskoláink kényszerítve látandják magukat arra, hogy azon ifjakkal, kik olly lelkészi vagy tanítói hivatalokra készülnek, a tót nyelvet is míveltessék". Majd álláspontjuk védelmében nyomatékosan kijelentették, hogy a „tót nyelv a magyarnak rovására, vagy annak elhanyagolásával nem míveltetik", a magyart az intézet minden osztályában tanítják, sőt ,,Tomassek Pál professzor úr vezérlete alatt Magyar Litteratur

ai Intézet is létezik, melly minden évben nagyszámú hallgatók előtt egész nyilvánossággal örömünnepséget tart." (Vajda is bevezette ennek rendszerét Szarvason). Végül azzal a gondolattal zárták igazoló jelentésüket, hogy a magyar intézetnek „éppen nem csupán született magyarok a tagjai", hanem nagyrészt szláv születésű ifjak, kik is „bizonyságát adják annak, hogy a hazai nyelv iránti lelkesülésben ők is osztoznak. Annál fájdalmasabb érzéssel értettük tehát a legutóbbi időkben imitt-amott keletkezett sugallásokat. mellyek a tót nyelv művelését még némi álmodott politikai célzásokkal is érintkezésbe hozni törekedtek". Szarvason túlnyomórészt magyar nyelven folyt a tanítás. (A szlovákot csak rendkívüli tárgyként tanították.) Ezt szorgalmazta a ito/za-családnak „a közjó előmozdítását és a nemzeti nyelv kifejlesztését" elősegíteni akaró alapító levele is. Mindössze egy-két tárgyat oktattak latinul. Erre következtethetünk az €sperességi közgyűlésnek a Pesti Hírlap 1841. nyárelő 5-i számában található pályázati felhívásától. A következőket olvashatjuk itt: „Minthogy eddig a tudományok nagy része, ezen túl pedig hihetőleg mindnyája édes hazánk nyelvén fognak taníttatni, a meghívandó tanítónak született magyarnak, vagy legalább abban tökéletesen jártasnak kell lenni". Roppant érdekes és fontos ez. Már csak azért is, mert a szarvasi közvélemény ma is egyértelműen Vajdától származtatja a magyarosító törekvéseket, nem véve tudomást az előzményekről, holott az iskolai bizottság előtte már többször is állást foglalt — a Bolza-féle okirat értelmében is — a reformkor politikai célkitűzéseinek megértő szolgálata mellett. Ezt tette most is, amikor az 1836: III. és az 1840: VI. törvénycikk hatása alatt a következő hármas célkitűzést 213