Palov József: Az öntözések múltja a Dél-Tiszántúlon (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 8. Békéscsaba, 1985)

kozónak, aki azon halastavakat rendezett volna be (83). Mivel a földművelésügyi minisztérium ezt sem engedélyezte, dr. Zsilinszky felparcellázta öntözőtelepét, és kisbirtokosoknak adta el (85). Az új tulajdonosok megpróbálkoztak a rétöntözéssel, és — a tilalom ellenére —halastavakat is létesítettek, néhány év múlva azonban mindkettőt beszüntették. A társulathoz 1912-ben beadott nyilatkozatukban kijelentették, hogy ,,. . . az öntözési berendezéseket — a köztük fellépő folytonos viszálykodás miatt — fenntartani nem tudják" (87), ,,. . . és azt még hatósági kényszer alkalmazása esetén sem teszik meg, mert az öntözést semmi körülmények között sem akarják tovább folytatni, mivel ahhoz egyáltalán nem értenek és abból hasznot nem látnak" (88). A hanyatlás megelőzését és a. rétöntözések kiterjesztését szolgálta volna Kolossváry Ödönnek egyik 1907. évi felvetése, amelyben rétszövetkezet létrehozását sürgette. A szövetkezetet a Fekete-Körösi Ármentesítő Társulat keretei között javasolta megszervezni oly módon, hogy az öntözésre már berendezett területhez további 575 ha-nyi rét tulajdonosát kellene belépésre bírni. Az így nyert 1050 ha-nyi terület öntözéséről és trágyázásáról a szövetkezet gondoskodott volna, a hasznosítás pedig egyéni állattartással történt volna (83). A társulat jegyzőkönyvei szerint a felvetés azért nem valósult meg, mert az állam erre a célra nem biztosított anyagi támogatást (83). A valódi ok inkább az lehetett, hogy a rétszövetkezet megalakítására felkért kis- és nagybirtokosok nem tudták, vagy nem akarták elismerni a társulás előnyeit. Az öntözőérdekeltség az első világháború éveiben szűnt meg (89). A békeszerződés értelmében a szóban forgó uradalmak nagyrésze, valamint az összes öntözőtelep Románia szerves részévé vált. A Tisza István-uradalom magyarországi területei 1923-tól a Geszti Bérgazdaság RT. kezelésébe kerültek (100). Az uradalomban legközelebb 1929—34-ben próbálkoztak öntözéssel, amikor az uradalom Sarkadkeresztúr-varsányhelyi gazdaságát bérlő Magyar Föld Rt. rizst termesztett (140, 158). Az 1934—-38. években itt működött az akkori idők három legnevesebb rizskutatója : Herke Sándor, Obermayer Ernő és Somorjai Ferenc. A későbbiekben ismertetésre kerülő kutatásaikban a rizs fajtakérdéseivel, sótűrésóvel, palántázásával és tenyészterületével foglalkoztak. Eredményeikből bontakozott ki 1939—-44-ig az üzemi méretű hazai rizstermesztés (186). Az 1907—1909. években Wenckheim Dénes nagybirtokos hozott létre 123,1 ha-os rétöntözést Dobozon. A telep vízellátását a Kettős-Körös partján épült stabil szivattyútelep biztosította (121). Az irodalmi adatok szerint a rétöntözés nem járt jelentősebb sikerrel. Erre utal az az adat, hogy 1934-ben az öntözött rét területe 41,0 ha-ra csökkent, többi részén szántóföldi és konyhakerti növényeket öntöztek (253). Nem volt sikeres Széchenyi Antal Doboz-pósteleki uradalmában 1908-ban létrehozott rétöntözés sem (264). A 41,0 ha-os öntözőtelep a Gyula—-békéscsabai Élővíz-csatorna mellett létesült, ós stabil szivattyútelep látta el vízzel. A rétöntözés 1934-ben gyümölcsös- és konyhakerti öntözéssé alakult át (138). 2.2. Legelőöntözések A legelőöntözés előhírnökeként az ún. skatulyázás fogható fel. Az eljárást az 1892-ben megalakult Hódmezővásárhelyi Vadvízszabályozó Társulat vezette be elsőként 7055 ha-os legelőjén. A skatulyázás lényege az volt, hogy a legelőt 41