Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Ember, munka, tulajdon - Nagy Gyula: Együtt élünk - Élet az olvasókörökben - III. Élet a körökben - 2. Bálozás

szédban muzsikáltak volna. De a birkapaprikás szaga is elment olyan messzire, mint a zeneszó. A környékbeliek iparkodtak a körbe. Összeverődve mentek, külön a fiúk, külön a lányok. Jegyet váltottak s bementek a sátorba. Nemsokára megkezdődött a bál. Az édesanyák leültek és figyelték a táncolókat. Legtöbbször csárdást táncoltak, de a „polka" és a „vansztepp" is sorra került. Szünetekben az udvarra mentek, de külön a fiúk, külön a lányok. Éjfélkor hosszabb szünet volt, ilyenkor a legények a zenészekkel mulattak. Aki fizetett, az mulatott az ivóban. Azután újra elkezdődött a tánc. Zárórakor kifútták a vendégeket és hazamentek. Bál után pár nap múlva, amikor a tagok kialudtak magukat, szétbontották a sátrat. A ponyvákat a gazdák adták össze, ki-ki elvitte a magáét. — Születni kell arra, hogy valaki szépen tudjon mulatni — mondta Kardos Ernő, akit a környéken mint az egyik legszebben mulató embert ismerik. A Kardos-család minden tagja szépen táncol, még a nők is. Kardos Ernő 13 éves korában lakodalomban látta, hogy mindkét bátyja nagyon szépen táncolt. Szeretett volna úgy táncolni, mint ők. Otthon próbálgatta: megfogta az ágost az istállóban s körültáncolta, nem látta senki sem. 1919-ben járt tánciskolába. Akkor már nem szégyellt s tudott is táncolni. Neki mindegy volt, akár bálban, akár lakodalomban voltak, szeretett táncolni, csak szépen húzzák. Nem kellett kéretni, ő volt az első táncoló. Legtöbbet Barackoson és Kardoskúton táncolt. Inkább Kardoskúton bámulták meg, mert ott a fiatalság nagy része orosházi volt s azok csak egymással járták a csárdást : kettőt jobbra, kettőt balra léptek. Mikor elkezdett táncolni, szétváltak előtte a táncolók és engedték táncolni. Még a kísérők is felálltak, úgy nézték. A tánc már fiatal korában is jól állt neki, de később még jobban belejött. Idősebb korában egy vacsorán mondták az emberek: „Az Istenit, ez tud ám mulatni!" Az utcán még mostanában is megállítják az idegenek : „Hajjá, én magát arról ismerőm, hogy nagyon szépen tudott táncolni, mulatni!" Hely kellett neki, nem ital. Ott tudott szépen táncolni, ahol hely volt. Ahogy idősödött, már jobban kellett az ital. Eleinte mindegy volt, később csak sört ivott. Ezelőtt ritkán be is rúgott, de azért a tánc ment. Amikor be volt csiccsentve, a tánc még jobban ment. Nem itatták, de nem is fogadta volna el. Csak a csárdást járta, de úgy, hogy mindig megbámulták. Többféle figurát járt, de sohasem tudta előre, hogy mi következik, a zenére kombinált. Sokszor fizetett a cigánynak, hogy egy igazi, „fél lába alá" való csárdást húzzon. A ropogós csárdást ilyenkor ütemesebben húzták. A ropogós csárdás olyan „ráncigálós" volt, ezt nem sokan járták, legfeljebb ugrálták. Az ilyen jó ropogós csárdás alkalmával fél lábon táncolva körüljárta a szálát (sátort). A másik lábát felhúzva tartotta s a kezével tapsolva verte ki a taktust. Közben „hopp-hopp, hopp!, ihaj-csuhaj!" szavakat rikoltott. Amikor elkezdte a fél lábon való táncot, eleresztette a párját s elszakadt tőle s azután visszament. Ezt többször is megismételte. Mikor két lábon járta a csárdást, akkor legtöbbször cifrázta. A csizmaszárával többször csattogtatott, de a kezével sohasem verte a csizmaszárt. Mindig kalap nélkül járta a táncot. Amikor a lakodalomban nagyon meleg volt, a kabátot levette, de a bálban nem, mert bírta a meleget. Legtöbbször párosával járta a csárdást. Mindig nővel táncolt. De több párral együtt körcsárdást is járt. Ilyenkor aki kimaradt, az a kör közepén egyedül járta, még ha nő is volt. Azt igyekezett táncba hívni, aki szeretett táncolni. Míg legény volt, sohasem a vagyont nézte a lányoknál, hanem azt, ki tud jobban táncolni. Ha egyszerűbb volt a lány, de jól tudott táncolni, azt mulattatta. A felesége (Oláh Lídia) lánykorában is nagyon jól táncolt. Könnyű táncos volt, de ez nem játszott szerepet abban, hogy őt vette el, de azért az tetszett neki, hogy jól táncol. Esküvő után nem mindig az asszonnyal táncolt először, de különösen fiatal korában bál vagy lakodalom alkalmával többet táncolt a feleségével, mint mással. Később — amikor a feleségének fájtak a lábai — nem vette rossznéven, ha nem táncolt vele, 395