Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Ember, munka, tulajdon - Nagy Gyula: Cséplés társaságban

CSÉPLÉS TÁRSASÁGBAN NAGY GYULA A gépi cséplés a századforduló körül jelent meg a Pusztán. Barackoson már 1903-ban gépelték a gabonát, de amikor Pusztaközponton a jó földeken már csépeltek, a szikes földeken a kisebb földű emberek még lóval tapostatták el a gazt. Különösen az árpát még sokáig úgy rúgatták el, mert a lóval taposott árpaszalma jobb, mint a gépes.A 4-es számú, legkisebb nagyságú huzatos gépeket könnyű volt húzatni, mégis voltak, akik azt mondták: „A lovamat a gép elejbe nem adom, inkább elrúgatom!", — féltették a lovat. Bajos dolog is volt a húzatás! Nagyobb gazdaságokban még megjárta, de a kisebbekben sokszor kellett a vizet leereszteni és ujratölteni. Ugyanis a húzatás előtt a vizet a kazán tartályából mindig kieresztették, s volt olyan nap, hogy 2—3 kisebb gazdaságban is végeztek. Nyihogott, rúgott a ló: nem volt összeszokva. Amikor átalakították a huzatos gépeket magánjáróvá mindjárt kapósabbak lettek. A huzatos gépek mellett társaságba csépeltek, vagyis a gépeket nem részesmunkások, hanem a csépeltetők összeállva, társaságba verődve szolgálták ki. Rövid ideig még a magánjáró mellett is csépelték társaságban. Már tavasszal megbeszélték a cséplést. A gépész akkor jött ki a Pusztára, amikor a gabona „mutatkozott", készen hozta a szerződést, csak alá kellett írni. Még a szerződéskötés előtt meghányták-vetették, ki hány embert ad. Ahol béres volt, elsősorban arra számítottak, azután a legények következtek, de ha „kötél szakadt", a gazdára is sor került. Sokszor a társaság egyik vagy másik tagja maga helyett fizetett napszámost állított. Olasz Ernő is szeretett géphez járni napszámba, mert szerinte ott volt a legjobb „fizeccség" : egy nap három forintot is megkeresett. A napszámos a géppel csak akkor ment tovább, ha a következő helyen is megfogadták. A társas cséplés idején a felfogadott napszámos kizárólag a társaság egyik tagját helyettesítette, természetesen napszámosbérért. Azonban ha valamelyik tanyában nem értek rá a géphez menni, legtöbbször nem napszámost fogadtak, hanem olyan tanyából kértek segítséget, ahol még nem csépeltek s azután visszaadták. Nem számított, kinél mennyi a gabona, mert nagy különbség nem volt, de ha mégis volt, azt egy kis pálinkával elintézték, „nem néztek az orrukig". Ha nem volt ki a banda, csak egy-két ember hiányzott, azért a gép vígan ment. Mire jött a gép, az egész cséplőbanda a cséplés helyén volt. A gépet a gépszemélyzet : a gépész, a fűtő és a két etető állította be. A cséplés során a gépszemélyzet korán kelt, de a banda legtöbbször nehezen gyűlt össze: egyik elaludt, a másik a jószággal bíbelődött. Füttyel hívták össze az embereket: „Kijabálva fütyült a gép!" — emlékeznek vissza. A gőzsípot a fűtő ütemesen rángatta és a füttyszó valóban olyan volt, mintha kiáltana. „No ez már nekünk kijabál!" mondták és elkezdték szállingózni. Sokszor csak lassan jött össze a banda, amiért a gépész haragudott. Olasz Ernő úgy emlékszik, hogy amikor társaságban csépeltek mindenki a saját tarisznyájából evett. Sokszor az öregatya, a gyerek, vagy a feleség vitt ebédet, mert mindig a közelben csépeltek, viszont Ujj Istvánné szerint a kölcsönbe-dolgozás koszttal együtt járt. 13 193 3