Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Életsorsok - Szenti Tibor: Karasz Péter, a szervező

KARASZ PÉTER, A SZERVEZŐ (1897-1938) SZENTI TIBOR A két világháború közötti Vásárhelyi-puszta volt az a tér, ahol Karasz Péter szervező tehetsége kibontakozott. „1323-tól ismert a Karasz név, a vásárhelyi ősi szállásokon" — írja Fejérváry József. Más forrás szerint: „elődeik már Hunyadi János és Hunyadi Mátyás idejében is az Alföldön laktak." Apai nagyszülei: Karasz Mihály és Hegedűs Sára, anyai nagyszülei Tóth Sándor újvárosi gazdálkodó és D. Nagy Mária voltak. Édesapja, Karasz József, 1862 márciusában Hódmezővásárhelyen született, törvényhatósági bizottsági tag, református presbiter; édesanyja Nagy Tóth Rozália 1867-ben, szintén Vásárhelyen látta meg a napvilágot. Karasz Péter 1897 december 1-én született a Vásárhelyi-pusztán, szülei 70 kisholdnyi birtokán, amely mindössze 240 aranykorona értékű volt. 1900-ban az édesapja megvásárolta Vásárhelyen a Bárd utcai kis parasztházat, amely Karasz Péter családjának városi szállása lett. Egy fiú és két lánytestvére volt. A szülők, amikor a gyerekek iskolaköteles korba kerültek, kiadták a földet felesművelésre és beköltöztek a városba. Karasz Péter itt járta ki előbb a négy elemit, majd a négy polgárit. Az édesapja a „városból gazdálkodott." Rendszeresen kijárt bérbe adott földjére és amikor csak tehette, különösen a nyári szünidőben, magával vitte a feleségét és a gyerekeket is. Karasz Józsefnek volt a Pusztán először cséplőgépje. Néhány paraszttársával együtt géptársulást hozott létre, aminek az volt a lényege, hogy a termést közös munkával csépelték el és a kisgazdaságok részére bérmunkákat végeztek. Karasz Péter befejezvén az iskoláit, 1914-ben kikerült a pusztai birtokra, ahol a szülők ismét maguk gazdálkodtak. Sokat dolgoztak, hogy a gyenge minőségű, szikes pusztai föld teremjen. Itt sajátította el a fiú a gazdálkodás minden fortélyát, és itt élte évekig a parasztok hagyományos életét. 1915. október 15-én behívták Brassóba katonának. Rövid kiképzés után a hadszíntérre került és mint 46-os gyalogos harcolta végig a háborút. Járt az olasz fronton, kitüntetéseket és szakaszvezetői rangot szerzett, megsebesült, majd 1918 októberében betegszabadságot kapott. A háború vége itthon érte. Újból a Vásárhelyi-pusztára került, bár a diákévek alatt szerzett keserű tapasztalatok elgondolkoztatták. A paraszti életmódra való áttérés élményei pedig elmélyítették benne azt a felismerést, hogy bármennyire is törik magukat, sem a körülmények, sem pedig az eddig folytatott gazdálkodási mód nem teszi gazdagabbá vagy boldogabbá őket. Töprengésre nem sok ideje maradt. 1920 elején ismét behívták katonának és csak decemberben vethette le a „nemzeti hadsereg" egyenruháját. 537