Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Szép, különös, érdekes - Nagy Zoltán: Mi a szép? - I. A környezet szépsége

„Aszályos években május végétől megkezdődik a tómeder kiszáradása, június utójára végleg eltűnik belőle a víz. Ilyenkor csillogó, fehér sókivirágzás képződik a repedezett, száraz tófenéken, s nyár végén megjelennek a bajuszpázsit, sóballa, bárányparéj, ördögszekér és csatakfoltok pompás színei. Sárga, tűzvörös, lila, barna mintás szőnyeg borul kora öszszel a napszítta Pusztára. Azután az októberi esők újra kizöldítik a szalmasárga rétet, eltompítják a sós növényzet lobogó színfoltjait." Nem mindig szép csendes a Puszta. Ha orkánszerű vihar közeledett, szélzsákot lehetett látni. Féltették a betakarított termést, azt sem tudták, mit csináljanak. Ha derékba kapta a szalmakazlat, egy darabban felfordította. Máskor meg volt úgy, hogy a kereszteket a szomszéd kukoricája között találták meg, főleg ha délről fújt a szél. Azt már nem kellett csépelni, egy szem mag sem volt már benne. Aratáskor módja volt minden parasztnak a napfelkeltében „gyönyörködni". Kora hajnalban, mikor lassan pirkadni kezdett, egy-egy pacsirta fogott énekbe, s a verebek csiripeltek. Kötélcsináláskor, amikor a nap végre jött felfelé, tréfásan integettek, a kezükkel segítvén feljebb. Siettették, mert már nagyon éhesek voltak. Früstök után, mikor a nap már nagyon iparkodott, mondogatták: „Tojjak az olajok a napot!" Estefelé pedig: „Jó van, húzzátok le, mer már nagyon hosszúvót a nap" — intették le kezükkel. Időnként lehetett látni délibábot is. A ritkán látható délibábról így beszéltek : „Ojan szélmalmot is láttunk, ami rendesen észrevehetetlen volt, úgy fölemelte; Elek Mihály nagy fás tanyája is idelátszott." Mikor beköszöntött az ősz, a nap már nem állt a fejek felett és később lett reggel. Ha este kiültek az udvarra kukoricát fosztani, szerették a csillagos eget figyelni. Várták a Fiastyúk, Kaszáscsillag feljövetelét. Októberben ökörnyál úszott a levegőben. A falevél is kezdett hullani. Esett az eső, sár, lucsok volt, fújt a szél. Nemegyszer megesett, hogy hosszú időn keresztül nem lehetett látni a napot. A parasztember bőre az őszt észrevette, ki volt repedezve egészen a tél beálltáig. Ilyenkor „enyészet" szaga van a földnek. A kacsák, libák gágogtak, a gyöngyösök a girincen állandóan „taktusra" tokászoltak. „Novemberbe gyütt a varnyúsereg, mint a fekete fölleg. A búzavetést úgy vágta ki, mint székelyember a fát!" Mikor a répát is batakarították, utána már „bevágyik az ember." Kilenc kemény hónapot hagyott a háta mögött. A tanyától az istálló általában hét ölre van, így a gazda éjszaka is figyelemmel kísérheti a jószágok mozgását. Az istállónak is megvolt a maga sajátos hangja. A ló eszik, a tehén kérődzik, felkel, toporzékol, szarvával döfködi a falat, vagy nyalakszik, a láncát veri a jászolhoz. A ló két óra körül elalszik, csendesen szuszog, néha felkel, durkál a jászolban, csámcsog, elkezdődik az állkapcsok járása. „Aki ahhoz volt szokva, azt az istálló hangja altatta el. " Mikor leesett a hó, elővették a szánkót. A csengőt vagy a rúd végére vagy a hámra akasztották, aztán „na gyerünk!" — neki a Pusztának. Akkor volt szép, mikor csendesen esett, fehéredett körös-körül, míg a szem elért. Ennek különös szépsége volt, de nem adták ingyen, mindjárt csapást kellett vágni! — ti. a hóban. ,,A Puszta nagyobb részén jó minőségű szántók vannak, másutt viszont megtaláljuk a szikesedés minden fokozatát. A feketeföld a szikkel a Kardoskút és Pusztaközpont közti részen találkozik. Ez a jelenség a Pusztán élő emberek gazdálkodását nagymértékben befolyásolta." Az egyenes sorú, hiánytalan vetés amikor jól elbokrosodik, szép. Szent Györgynap körül, különösen sovány tavasszal keresztül lehetett látni a sorján, de ha elbújhat benne a varjú, akkor már bízott a paraszt. „Érés előtt ha a mellig érő búzának a kalásza nagy volt, meg volt vele elégedve. Viaszéréskor leszakítottak egy kalászfejet, azt tenyerükbe vették és szétdörzsölték. Már a színe is elárulta az érést. Ha meglátták benne az érlelő bogarat, rámondhatták, hogy megérett a búza." Ha a kender megközelítette a két métert, ceruza vastagságú és egyenletes volt a növése, szépnek tartották. A kukorica térdig érő növésbe vastag szárú, haragoszöld levelű. 160—170 cm-re megnövőnek jó kiadós vastag csöve fejlődött, a csuhéj hamarabb érett, mint a levele, és fölfelé állott, szép egészséges volt. Amelyik nap454